bociblog

Végre elkészültem az idei repertoárral!

Újdonság idén a naptár, többféle méretben, formátumban, bármelyik képpel rendelhető!

Közkívánatra pár tavalyi képet is láthattok, sőt, idén az eredeti, szignózott aquarellképeket is áruba bocsájtom!

Árak, infók, rendelés a gombossari@gmail.com-on vagy a facebookon! A képeket itt vehetitek szemügyre:

http://www.facebook.com/media/set/?set=a.4845173008040.2186013.1258320865&type=1

-Hova raktam a poharam?

-Didi deje jáccunk Kéfűset!

-Mili, most a Dédi nem ér rá. Nagyi, szerintem a fürdőszobában hagytad.

-Miért vittem volna be a fürdőbe? Istenem, még sose történt velem ilyen, hogy ennyit kelljen keresni.

-Persze, milánóit is ma ettél először.

-Jé, tényleg itt van. Vajon miért hoztam ide?

-Mama dummog a fűtőszekjény.

-Érdekes, itt van egy ugyanolyan pohár. Honnan van nektek kettő? Én az enyémet a Gombos nagymamától kaptam, volt az öregnek is egy ugyanolyan, csak zöldben.

-Dédi fékűset játszunk!

-És volt még egy pár másik is, de azoknak olyan orvosi kinézetük volt.

-Nézd csak, mama, mégis belenyemte a Milike a takonyot!

-Jaj, most kiesett egy pillanatra, hol is találtam meg a poharamat, segíts már!

Hát így telt a mai napom, dédit és gyereket pesztrálva. Hol az elveszett babamacit kerestem, hol a szemüvegtokot. Ha kész lettem a gyereketetéssel, a nagyinak támadt gusztusa egy kis vajaskenyérre (Sárikám, csináld már meg nekem, én nem tudom hogy hol tartjátok a kenyeret (ugyanott, mint húsz éve, a kenyértartóóóbaaaan!))

Amúgy elég nosztalgikus hangulatban vagyok mostanában. Ott kezdődött, amikor a Mariann barátnőm mesélte, hogy felvette egy általános iskolai osztálytársamat, a Zsófit bejárónőnek. Persze rögtön össze is hozott nekünk egy találkát, amikor látta, hogy megörültem. Azóta nem hallottam róla, hogy elballagtunk. Aztán felvett a Dréher fészbúkon, ami azért nagy csoda, mert pont akkor jutottam eszébe, amikor ő nekem. Aztán a Richnyovszki Petra következett a buszon, szintén az általánosból. Utána a Pletser Cili meg a Völgyi Zsuzsi a gimiből- Dréher ügyben (ők is szívesen felvennék vele a kapcsolatot). Ma este még a Gaállal is sikerült kommunikálnom (gimis némettanárnő, az egész németes csoport a padlón volt, amikor két év után elment szülni). Szóval pont azok az emberek találtak meg, akikre nagyon sokat gondoltam mostanában, és akik vagy az életem egy nagyon fontos időszakához kapcsolódnak, vagy ők maguk jelentős szerepet játszottak az életemben.

Más. A fogyókúra egyáltalán nem megy mostanság. Bár a Kinga meg a Bözsi szerint fogytam, de én tudom, hogy ez csak a látszat. Zabálok és semmit nem mozgok már több mint egy hete, mert vagy lázas vagyok, vagy a csípőm fáj. Már megfogadtam, hogy amint kigyógyulok az influenzából elkezdek biciklizni meg nordic walkingolni megint, csak az a helyzet, hogy már egy hónapja is megfogadtam, hogy amint abbahagyom a menstruálást, nekilátok, de mindig közbejött valami. Az az érzésem, hogy nem lesz soha olyan, amikor nem jön közbe semmi. Megoldás kell. Sürgősen. Még nem tudom, mit kezdek magammal, de biztos, amint rendesen szelel az orrom, VALAMIT elkezdek.

-Mama kiaz? Papa?

-Nem, ez nem a Papa. Ki a franc ez?

-Kiafjanc?

-Khm mármint ki a csoda?

Épp a kert aljából bandukoltunk visszafelé, lassan haladtunk a dombolalban a ház irányába. Egyszer csak egy feketébe öltözött férfit láttunk meg, amint az üvegre tapadva bámul be az ablakon.

-Mamaka beecsi?

-Igen, bácsi. Suttogjunk, jó?

-Jó.

Megálltunk a birsfa árnyékában, nem tudtam eldönteni, mi tévő legyek. Végiggondoltam a lehetőségeket: 1- betörő. Hallottunk már ilyet, kifigyeli, mikor nem vagyunk otthon, majd amint látótávolságon kívül érünk, behatol és lop. 2- villanyóra leolvasó, gázórás nem lehet, az tegnap jött. 3- perverz telefonálgató, aki nyáron hívogatott. 4- a veszettség vírus egy mutációs változatával megfertőződött vérszomjas, emberi agyra éhes zombi… Na már most. A betörő nem totojázna, bemenne, lopna. A villanyóra leolvasó észrevenné a villanyórát rögtön az ablak mellett. Ha zombi lenne, biztos folyna belőle valami testnedv, vagy legalább hiányozna egy-két végtagja vagy szeme vagy valami. Na és a perverz telefonáló… “tudom, hogy hol laksz, husi… meglátogassalak?”  Váááá! Mi van, ha ez a perverz telefonáló?

Kinéztem a fa mögül, láttam, hogy a pasi éppen a házat járja körbe, közben előveszi a telefonját, és beszélni kezd: -Szia, most nincsenek itthon, de ha gondolod, munka után bugorhatunk együtt is megnézni.

Akkor esett le, hogy ez biztos megint egy érdeklődő, aki azt hiszi, hogy a házat akarjuk eladni (pedig igazából a kert alja-gyümölcsöst). Végül kiderült, hogy igazam volt, sajnálkozva elbúcsúzott, beült az autójába, elhajtott. Viszont az eset kapcsán gondolkodóba estem. Én nem tartom magamat különösen gyáva embernek, azt hiszem, még soha nem estem igazán pánikba veszélyhelyzetben, bár, be kell vallanom, még nem is voltam igazán nagy veszélyben. Amióta a Danival vagyok, valószínűleg az imádott zombis meg világvégés meg katasztrófás filmjeinek hatására egy csomó tervet ötlöttem ki, hogy hogyan is fogok cselekedni, ha ez meg az történik. Pölö atomháború veszélye esetén a Lehoczki pince legmélyebb bugyraiba húzódunk, zombitámadáskor szerintem a budakeszi Tesco vagy egy félreeső kis tanya az alföldön lenne a megfelelő. Mindkét helyen már messziről látható, ha közeledik valaki, a környező lapos, füves téren remek csapdákat és riasztókat lehet telepíteni. Ha készen lesz a házunk, beszerzőkörútra megyek a túlélőfelszereléshez, amihez a több méteres listát már hónapokkal ezelőtt megírtam. Olyanok vannak rajta, mint konzervek, ugye, ez alap, meg gyertyák, furkósbot, nyilvesszők az íjjamhoz, (mert a nagyrészüket elhasználtam még anno a Samuval), de felírtam pl. a többször használatos óvszert is, mert kufircolni kell, de az újszülött, mint olyan nem praktikus apokalipszis idején. Aztán rengeteg só és cukor meg olaj, a só legyen a legtöbb, mert azt lehet a legtöbb féle módon hasznosítani (pl sókör a rosszindulatú, dühös kísértetek ellen). SZóval mondhatjuk, hogy minden hülyeségre gondoltam, csak arra nem, hogy mi van, ha egy hús-vér emberi lény akar valamit. Ha nem lenne gyerekem, elszaladnék. Nem mintha sok esélyem lenne amúgy, de Milivel a hátamon még kevesebb. Amíg kicsik voltunk a Petivel, rendszeresen öltük egymást. Ezek alatt a néha tényleg vérre menő harcok alatt megtanultam, hogy hiába ütöm azt, aki erősebb, az csak nekem fog fájni. Viszont nagyon jó vagyok karmolás, harapás, hajhúzás (tudtátok, hogy a pajesznál fáj a legjobban?) és tökönrúgás terén. A saját káromon az is megtanultam, hogy a térd a Homo Erectus óta az emberiség leggyengébb pontja. Ja, meg a szem. Na de őszintén, ki tudja, hogy ezek eszembe jutnának-e amikor szükségem van rá? Vagy, hogy lenne-e egyáltalán iőm, lehetőségem bevetni ezeket?

Amikor itt tartottam a gondolatmenetben, rájöttem, hogy igazából nem jó az ilyen dolgokon sokat töprengeni, mert az embernek csak rossz kedve lesz, meg elkezd gyanakodni meg szorongani, és az senkinek nem hiányzik. Viszont, ha nekem ilyeneken jár az agyam, előbb utóbb mindig eljutok odáig, hogy elképzelem magamat egy adott vészhelyzetben. Ilyenkor látom lelki szemeim előtt, ahogy kungfu szuperhősként pörögve úszom át a levegőn, iszonyatos körfordulásos rúgásokkal egyszerre több pszichopatát is a földre küldök, körmöm alatt férfi arcbőr-csíkok fecegnek, öklöm orrokat zúz véresre, könyököm bordákat repeszt és hasfalakat dönget…  aztán kecsesen, mint valami harcos felhő, lelibegek a ház tetőről, ahol harcoltunk, és tovább élem a mindennapi életem, ahol senki nem tudja rólam, hogy a duci és lomha külső mögött egy villámkezű harcosnő lelke lappang.

-Mama mit csinálsz?

-Takarítok. Menj ki az udvarra, jó?

-Jó- Kimegy, leguggol a macska mellé, átkarolja- Deje Ella, most a Mama takajít, tudod? Most mi nem bemegyünk a mamához.

Olyan érdekes, hogy teljesen úgy beszél a macskákhoz, a játékaihoz, a falevelekhez, a kavicsokhoz, mindenhez, mintha emberek lennének. Tegnap hozott nekem egy követ, a kezembe nyomta, és azt mondta:

-Mama, a kövecke mondja, akar löpülni. Mama dobjad el mer a Milkének nem szabad.

Igazából, ha az ember belegondol, lehet, hogy a gyerekek nem csak egyszerűen rosszalkodnak (lásd kavicsdobálás). Lehet, hogy úgy gondolják, jó okuk van arra, amit csinálnak.

Más. Ma megint kattingattunk a tévécsatornák között, és megint találtunk valami érdekeset. Müller Péter beszélt a hűségről, mint olyan. De minden értelemben. Mesélt a hűség és a (nem feltétlenül vallásos) hit kapcsolatáról,  gyerekkori kutyájáról, a feleségéről, a legjobb barátjáról. Mondta, hogy milyen buktatók, nehézségek akadályozzák egy kapcsolatban a hűséget, és hogy baromi nehéz, majdnem lehetetlen olyan társra, társakra találni, akik tényleg egy életen át elkísérnek. Az első, aki az eszembe jutott erről, a Bözsi volt. Nekem a Bözsi már négyszer annyi ideje legjobb barátnőm, mint nem. Aztán ott a Nyúl. Ő ugyan nem olyan nagyon rég óta legjobb barátnőm, de már legalább húsz éve ismerem, és jóban vagyunk, a barátságunk meg egyre csak mélyült. A Danit 18 évesen ismertem meg, 19 éves voltam amikor összejöttünk, és azóta is olyanok vagyunk, mint a borsó, meg a héjja. És nekem egyáltalán nem tűnt nehéznek ezeknek a kapcsolatoknak a fenntartása. Mi mindent kibírt már a mi barátságunk a másik kettővel? A Nyuszi kiment egy évre Bécsbe, hazajött, aztán én mentem Németországba három évre. Aztán hazajöttem, gyerekem lett, nem volt időnk egymásra, nekik is dolguk volt, nekem is. Aztán nekem lett időm, akkor a Bözsi ment ki Portóba, most mind itt vagyunk, mind dolgozunk, suliba járunk, és mégis legjobb barátok vagyunk. Hiába vannak nagy különbségek köztünk, nem értünk mindenben egyet, vitatkozunk, néha haragszunk a másikra, de ez nem számít. Tizenéves korunkban azt terveztük, hogy öreg korunkban együtt lakunk majd egy szép tágas lakásban a várban. A Bözsi zongorázni tanítja a gyerekeket, a Nyuszi énekelni meg kötni, én meg rajzolni, festeni. Mert ugyebár vénlányok maradunk. De persze nem ez lett, mármint most nem úgy áll a dolog, hogy ez lesz. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az ember valószínűleg elhatározási alapon hűséges egy másikhoz. Mi már nagyon korán tudtuk, hogy a barátságunk egy életre szól, ugyanúgy, ahogy az első nagy komoly veszekedésünk után a Danival, ami majdnem szakításhoz vezetett, elhatároztam, hogy már pedig én nem adom fel ilyen könnyen a dolgot. Azóta volt pár nagy veszekedésünk, de mindet átvészeltük, mert át akartuk vészelni. Értitek?

Aztán mesélt még a mentoráról, akit ugyan csak mittomén hány éven át ismert, mégis valahogy benne él. Ez így elég furán hangzik, de rájöttem, hogy ilyen nekem is van. Én az első számú mesteremnek a Dréhert tekintem, 5 évig tanított, nem csak rajzolni. Életszemléletet, ízlést, kultúrát csepegtetett belénk. Érettségi óta egyszer mentem be hozzá, mégis, akár hányszor elkészülök egy munkával, az az első gondolatom, hogy na, vajon a Dréher mit szólna hozzá. És megpróbálom az ő szemével nézni a dolgokat. Pedig nem mindenben egyezik a véleményünk. Aztán ott a Pelczer. Kábé semmi közöm az irodalomhoz, mert ugye, minden unszolása ellenére mégis inkább a rajznál döntöttem, de mindig ott motozkál a fejemben. Mármint a Pelczer. Tökre szeretnék találkozni vele. Vajon emléxik rám? Tudja ki vagyok? Komolyan mondom, csak azért, hogy vele felvehessem a kapcsolatot, szeretnék írni valamit, amit kiadnak, és akkor azt neki ajánlanám. Tök fura, hogy egy-egy tanár milyen nagy hatással van az ember életére. Pedig én még csak nem is szeretem a tanárokat.

Na, szörcs, nem nyáladzok tovább, csak ez engem tényleg elgondolkoztatott. Asszem megint túl nagy az agyamban a lekötetlen szürkeállomány felület. Amióta elkészültem az Enikőnél a munkával, és csütörtökön nem mentem be a suliba, egyszerűen unatkozom. Olyan jó volt ez a pár hét… minden kreatív energiám felhasználásra került, az agyamnak volt min dolgoznia, nem pörgött ezerrel üresjáratban, szép lassan, módszeresen őrölte a feladatokat. Nemsokára nekikezdek az új megrendelésnek, aztán jön a karácsonyi időszak, az mindig zsúfolt, tudjátok, karácsonyi lapok, naptárak, kisebb képrendelések ajándéknak. Sose gondoltam volna, hogy én, Gombos Sára, hajlamos vagyok a munkamániára…

-Mili micsinálsz?

-Dungolok.

-Tessék?

-Dungolózok.

-Az mi?

-Az miaz?

-Igen ezt kérdezem én is.

-Mama miaz dungolózok?

-Mit jelent az, hogy dungolózol?

-Dungolózok.

-De az miiiii?

-Mama mit dungolózik.

Na ezen a ponton dugtam a szájába a cumit. Mostanában olyan könnyű megzavarni. A múltkor egy ilyen beszélgetését csíptem el az apjával:

-Wo ist die Mili?

-Mili vagyok- magára mutat.

-Mili bist du? Nicht papa?

-Papa vagyok.

-Du bist papa?

-Ja. Te Mili vagyok… vagy.

Az apja szerint csak könnyen befolyásolható, de szerintem ez puszta humorérzék. Minden ilyen kis viccben rögtön benne van, mindig veszi a lapot és mindenben részt vesz. Már alig várom, hogy vicceket lehessen neki mesélni. Emléxem, egy időben az “újszülöttnek minden vicc új” elvén mindenki poénokkal bombáztott a családban, lehettem vagy 4-5 éves, és mindenki púposra röhögte magát a reakcióimon. Iói. Tök jó szó. reakcióim. Erről az jut eszembe, ahogy a németek kimondják, vagy inkább kihörgik azt a szót, hogy rohrreiniger. Hallottátok már? Hát az kész!

Igen, igen nagyon fáradt vagyok. Végre elkészültem a munkával, tök jó lett, ki is fizették, majd posztolok fotókat a fészbúkon, ha lesznek. Most kiutalok magamnak egy kis “szabadságot”, mondjuk egy hetet, amikor a gyereknevelésen és iskolán kívül semmit nem csinálok. Már úgy fájt a csuklóm, hogy alig bírtam tartani az ecsetet.

A hétvégén nagy felfedezést tettem. A feneketlen katlan betelni látszik. Úgy értem a pohár, amibe mindig fér egy utolsó csepp, túlcsordult. A tarisznya, amibe minden belefér, megtelt. A kisgömböc kipukkadt. Igen, asszem ez a legjobb hasonlat. Péntek este kezdődött. Palacsintát sütöttem hét személyre egy kiló lisztből. Abból kávé 50 palacsinta lesz. Az nálunk semmi. Az egy kis desszertecske a leves és a fél disznó után. Minden esetre szombaton reggel 3 palacsintát találtam az asztalon. Persze egy tányéron. Na. Szóval az már gyanús volt. Nálunk még soha nem maradt palacsinta másnapra. Éjfélre se. Minden esetre amikor a vasárnapi ebéd után nagy sóhajtva hátradőltünk, és végignéztünk az asztalon, azt kellett látnunk, hogy a kajának még több mint a fele az asztalon maradt. Jó, oké, a Peti nem volt itthon. De akkor is. Akkor jutott az eszembe, hogy már több, mint egy hete ugyanaz a majonéz áll a hűtőben. Nálunk amúgy egy majonéz vagy kecsöp kábé 2 napig, ha húzza. Sőt, mi több! A sonka is már vagy 5 napja megvan. És a múltkor láttam egy Zero Kolát a spájzban, lehetett vagy 3 napja, na annak az alját a Peti ma itta ki. A zéró kólát, amit 10 perc alatt szoktunk kiüríteni. Lehetséges lenne, hogy tényleg, valóban véget ért a Nagy Zaba Kora? Most, hogy belegondolok, amióta ezeket a paranormális jelenségeket észleltem, az is feltűnt, hogy a Mili viszont feltűnően sokat zabál. Volt neki ez a foskórja, akkor nagyon sokat fogyott, viszont amióta kigyógyult, úgy csinál, mintha vissza akarna varacskolni magára minden elvesztett dekát kamatostul. Kicsit ki is kerekedett az arca megint. Lehet, hogy a két jelenség között valami titokzatos, természet feletti kapcsolat van.

Megjegyzés: Mivel főleg nőnemű olvasóim vannak, tisztelet a kivételnek (helló Digó), mindig nyíltan fogok írni az ilyen (lásd lejjebb) női izékről, szal, Digó, ezeket a részeket majd mindig átugorhatod. Mármint, Kinga, amikor ilyeneket írok, ezeket nem muszály felolvasni a Digónak.

Visszatérve a paranormalitáshoz… Valahogy úgy vagyok ezzel a fogyókúra dologgal, hogy tök jól megy, nincs semmi probléma, amígy el nem jön a telihold. Ekkor van még egy hetem kábé a menstruálásig, viszont a telihold hatására, ahogy azt a Dani frappánsan megfogalmazta, átalakulok egy vérengző, őrjöngő, iszonyú éhes szörnyeteggé (periodenmonster), aki kiállhatatlan, ha nem kap kínai kaját, vagy étcsokit vagy kemencés kacsát. Én nem tudom, hogy ez hormonális vagy pszichikus vagy milyen alapú, de ilyenkor mindig úgy rámtör a zabálhatnék, hogy rögtön visszajön rám minden, amit a hónap többi részében leadtam. Most is úgy fel vagyok puffadva, mint egy strandlabda. Nem bírok a tükörbe nézni. Vajon léteznek nők a földön, akik, ha a tükörbe néznek, elégedettek azzal amit látnak?  Én, azt hiszem, még sose voltam teljesen kibékülve a külsőmmel. És az a fura, hogy amikor karcsú voltam, ugyanolyan kövérnek láttam magam, mint most. Na jó, persze azért nem ennyire iszonyatosan, de azért majdnem. Vannak duci nők, akik ugyan nem annyira förtelmesen kövérek, mint én, de van rajtuk felesleg, mégis megbékéltek magukkal. Pölö a Baltássi Cili. Ő valahogy tökre magabiztos. És ez látszik rajta. Valahogy nála nem is zavaró, hogy duci. Majdnem, hogy jól áll neki. Én is ilyen szeretnék lenni. Mármint persze első sorban 60 kiló szeretnék lenni, de ha már ez nem megy, akkor legalább tudjam olyan méltósággal viselni a hájamat, hogy az már majdnemhogy jól áll. Értitek? De azért csak próbálom kiiktatni azokat a nyamvadt szénhidrátokat…

-Mama mi ez?  Hang?

-Harangoznak.

-Hangozik a teherautó?

-Nem, drágám, harangoznak a templomban.

-Temponban?

-Tudod, a templomban. A faluban. A templom tornyában lógnak a harangok, és ilyenkor, délben minden nap megszólalnak.

-A teherautó a toronyban?

Szóval már korábban is észrevettem, hogy vannak bizonyos dolgok, amik egyszerűen nem férnek a Mili fejébe. Ezek nem állandó dolgok, hanem mindig változnak. Van , amit pár nap, hét, hónap alatt nagy nehezen megért, de mindig jön helyette valami új, ami még nehezebb, még felfoghatatlanabb a számára. Most már elég rég óta két téma foglalkoztatja igazán: a harangozás, mint olyan, meg, hogy miért ugrik a régi katona a tiszááába. Hiába modom, hogy a dunna a régi a dalban és a kiskatona pedig pancsizni akar, ez nem győzi meg. Azt hiszem, hogy a probléma a Tisza szóban gyökeredzik. Pedig már mutattam képeket róla a gúgülön, kerestem olyat, ahol éppen pancsiznak benne az emberek, mondtam, hogy a Tisza egy nagy patak (mert a patakot tuti ismeri, lévén a kert végében folyik), hogy víz van benne, hogy hajók vannak rajta, de nem használt semmi. A dunnát minden probléma nélkül befogadta. Nagy vastag takaró, kész.  A harangozást meg, úgy ahogy van, nagyon sokáig egy az egyben ignorálta. Olyan nincs, hogy harang, az biztos a teherautó ami dudál, vagy a bácsi dolgozik a géppel, meg hasonlók. Aztán átsétáltam vele délben a faluba, és szembesítettem a tényekkel. Ott a nagy döngés bongás zúgásban elmagyaráztam neki mégegyszer.  Az ott a templom meg a tornya, ott az a két ablak, azok mögött ott lógnak a harangok, azok csinálnak ilyen lármát.  Jó, oké, felfogni látszott. Opa aznap este lehozta a kis bronz kolompot, megmutatta, megkongatta, a gyerek kezébe adta. Ez egy pici harang, látod? Látom. Ezzel én elintézettenk véltem a témát, örültem, milyen okos kislányom van, milyen jól elmagyaráztam, satöbbi. Erre ma ez… de honnan szedi ezt a teherautó dolgot? Minden esetre gúgülön elővettem a budajenői templomot, meg rákerestem a harangra is, aztán jútubon benyomtam neki a déli harangszót. Építettünk kockkákból tornyot, elővettük a bronzkolompot, modelleztük a dolgot, eljátszottuk, hogy dél van. Harangoztunk. Vajon megértette-e? Ha igen, vajon mi lesz a következő dolog amin fennakad? Ha nem, mi a túróért nem megy bele a fejébe? A biztonság kedvéért ma megkérem anyut, hogy sétáljanak le mégegyszer a templomhoz, amíg én suliban vagyok.

-Mamaka micsináálsz?

-Fizikusat játszom.

-Az miaz?

-Hát az olyan, hogy amikor a Peti mindjárt lejön enni, nem azt mondom majd neki, hogy főzés előtt véletlenül eltörtem a csalamádét, hanem azt, hogy:  a húskészítmény a hőkezelési folyamatra való előkészítés közben a rá ható azonos nagyságú de ellentétes irányú húzóerő hatására a mértani középpontjánál kettévált.

-Játszunk inkább bárányosat, mama!

Fergeteges hétvégénk volt, iszonyú jókat főztünk, sétáltunk, ittunk és dolgoztunk. Szombaton délelőtt szélmalmot festettem, iszonyatos nagybevásárlást csaptunk, fatelepen építőanyagot néztünk. Utána májat reszteltem, mert a Dani nem volt hajlandó megenni másodjárai is az általa birkatápnak titulált rakott vegyeszöldséget. Aztán lementünk a házhoz, mert valamit mérni kellett. Oda jöttek a Nyusziék is, hogy aztán együtt sétáljunk fel a borfesztiválra. Hát az nagyon tetszett a Milinek, volt koncert, meg gyerekek énekeltek és táncoltak. Összefutottunk a Kristóffal, aki a tömegbe elegyedve várta a Bözsit, hogy jól meglepje. Aztán hazamentünk, ettünk, festettem még egy kicsit. Fél nyolc körül visszabicikliztem a fesztiválra. Épp Sebő koncert volt, nagyon jól játszottak. Odaadtam Bözsiéknek (végre valahára) a nászajándékukat. Nagyon remélem, hogy tetszik nekik, kicsit aggódtam, hogy nem úgy fogadják, ahogy reméltem, de úgy látszott, hogy örültek.

A koncert után a Kristóf, aki ismeri a két vokált vagy mellékénekest (vagy hogyhíjják) az együttesből, meghívta őket a Lehoczki pincébe. Mármint az együttest. A Misi olyan traktát rendezett ott hirtelenjében, mintha bizony tudta volna, hogy hírességek jönnek látogatóba. Beszédet tartott és szórakoztatta őket, aztán megjelent a KRISZTI, aki valahonnan szerzett szendvicseket, és meghívta a jelen levőket a Márton napi pincebuliba. Szabályosan megeskedte őket, hogy jöjjenek el, amit én nem bánok , mert így levihetem anyut és bemutathatom a Sebőbácsinak. Azt is megbeszéltük, hogy orgonálunk majd. Már most alig várom. Na le kell fektetnem a gyereket izibe, mert kezd felpörögni, de majd még írok. Holnap. Vagy holnapután.

Ma a villamoson ülve jöttem rá, hogy miért vagyok rendetlen. Persze már soxor hallottam a közhelyet gyerekkoromban, hogy akinek az agyában nincs rend, annak a szobája is rendetlen, de ezzel nem értek teljesen egyet. Csak nézzétek meg a rend meg tisztaságmániásokat. Iszonyú kattant egy bagázs, aztán mégis tipp-topp a lakásuk.

A villamoson egy mögöttem álló nő azt rebegte a telefonba, hogy 4 egész hónap kellett neki, de végre visszazökkent minden a rendes kerékvágásba. Kibámultam az ablakon, és láttam az úton araszoló autókban unott arccal gubbasztó embereket. Nekik éppen most van minden a rendes kerékvágásban. Minden nap ugyanekkor, ugyanígy pöfögnek haza a munkából, minden nap ugyanazzal az unott arccal gubbasztanak az autóikban- minden autóbal egy, max két ember, hogy a fene enné meg a környezettudatlan mivoltukat! Minden esetre ott, ahogy bámultam a Villányi utat, rájöttem, hogy nekem nincs olyanom, hogy rendes kerékvágás. Egészen pontosan a gimnáziumi 12-ik osztály második féléve óta. Kemény mi? Akkoriban tudatosan bolykottáltam a “szürke hétköznapokat”, és utána meg valahogy úgy maradt. A gyerek születése némileg enyhített a helyzeten, mert ugye egy babának rendszerességre van szüksége, fix napirendre meg minden. És ez a rendszeresség rám is rámragadt, de a kerékvágásnak sohasem volt ideje kialakulni. Mindig közbejött valami. Amikor megszoktuk a 3óránkénti etetés rendjét, hirtelen rászokott a 4 óránkéntira. Mire megszoktam az éjszakai etetést, hirtelen átaludta az éjszakát, és így tovább. A most már kábé egy éve sikeresen rögzített napirendet is mindig felforgatja valami. Egy sürgős munka, egy kis Németország, egy kis Balaton, itt egy esküvő, ott egy szülinap, aztán vége a nyárnak, kezdődik az iskola.  Az a sanda gyanúm, hogy ha nekem is lennének szürke hétköznapjaim, meg legalább egy icipici mókuskerekem, nem esne annyira nehezemre rendet tartani. Vegyük például a mostani hétvégémet. Szombaton esküvő. Délután a templomi, aztán irány haza átöltözni, hogy este kényelmes szerkóban vágjunk bele az ölöndülésbe. Eredmény: ma kedd van, de azóta is a hálószoba padlóján kupackodnak a szombati outfittek (mert több is volt persze kettőnél, ki tudja rögtön elsőre kitalálni, miben menjen emberek közé?). Vasárnap felét ugyanis átaludtam, délután bevásárlás, utána gyerek nyűgös mert már kiütközik rajta a kórság. Este nem pakolászok, nehogy felébresszem a kis nyavalyást. Hétfőn egész napos szenvedés, gyerek össze vissza fosik mindent: vasárnapi, hétfői szennyessel egyre csak gyarapszik a Ruhagólem. Ma kedd van, kétszer akkorára nőtt, mint vasárnap volt, és délben a szemem sarkából látni véltem, ahogy megmozdul. Mikor hazaértem a suliból és ledobtam a városi ruhákat, elégedetten kebelezte be őket, aztán lustán a bokám felé kapott. Ha legalább a hét öt napja ugyanabban a ritmusban zajlana le, biztos több időm vagy kedvem vagy, inkább mondjuk úgy, hajlamom lenne a rendrakásra, rendtartásra. Persze most olyanok, mint pl a Kinga meg anyu, akik szeretnek kételkedni, ráadásul nem esik nehezükre rendesnek lenni, biztos azt gondolják, hogy ezek csak kifogások, és hogy nem is értik, mi olyan megerőltető fölvenni néhány ruhát a földről… én sem értem. Nekem is sokkal jobb lenne, ha képes lennék némi precízségre. Úgy szeretnék rendmániás lenni! És istenúccse dolgozom a problémán, de ha a probléma megoldására több erőm lenne, azt nyílván nem a problémamegoldásra fordítanám, hanem arra, hogy betessékeljem szegény gólemet a mosógépbe.

-Mami micsinálsz?

– Beleöntöm a kakádat a vécébe.

-Mili csinálja!

-Te majd midjárt lehúzhatod a vécét, utána megyünk kezet mosni, jó?

-Jó.

Ma reggel kezdett menni a hasa. Délre már teljesen ki voltam készülve idegileg, annyiszor kellett törölgetnem, zuhanyoznom, mosogatnom. Persze mindig harcoltunk és üvöltöttünk és bőgtünk, és amikor végre lefektettem délután, elhatároztam, hogy cselekedni fogok. A csendespihenő alatt megagykontrolloztam a gyereket, úgy ahogy a nagy könyvben meg van írva. Alfában szépen, érthetően elmagyaráztam neki, hogy sokkal jobban jár, ha a bilibe kakál, mert akkor nem keni össze mindenét és nem kell harcolnunk és visítoznunk. Megígértem neki, hogy a bilibe kakálás nem fáj, hogy utána vicces lesz, amikor lehúzzuk a vécét,  és utána lehet kezet is mosni (imád kezet mosni). Még egy kicsit győzködtem és érveltem, és aztán arra ébredtem, hogy teli torokból üvölt, mert összekakálta az ágyát. Zuhany, krém, pelus, cumika, macika, takaró. Megbeszéltük, hogy ha legközelebb puki vagy kaka lesz, szól. Így is tett. Már akkor üvöltött, amikor leült a bilire, alig tudtam meggyőzni, hogy ne adja föl. Mili ügyes vagy, mindjárt kész, Mili nézz a mamára, nagyon jó, ügyes vagy… Aztán még mindig bömbölt, és fel akart állni, nem akartam erőszakkal visszatartani, hát felsegítettem. ÉS, csodák csodája, ott figyelt a biliben a jó kis hasmenéses kakika. Popsi törlés (könnymentes), biliürítés, vécélehúzás, boldogság. Aztán mégegyszer sikerült, aztán egyszer nem, és aztán egyszer sikerült belepisilni. Aztán hazajött a Dani, a hős, és hozott gyerekeknek való hasmenés elleni gyógyszert. Meginni nem volt hajlandó a büdös kölke, szóval nurofenes pipettából töltögettük belé az anyagot, úgy, hogy este 7 óta nem fosott egyáltalán. Mondjuk nem is evett semmit. Minden esetre én a napot  biliszempontból sikeresnek ítéltem. Más kérdés viszont, hogy idegileg kikészültem, este 8 után spagethi carbonarat és gyümölcsjoghurtot zabáltam (frusztevés), és most rossz a gyomrom. De délelőtt nem ettem, és biciklivel mentünk a doktor nénihez. De majd holnap megint odafigyelek, hogy mit eszem, bár nehéz lesz, mert ugye holnap iskola, és a dani pizzát vett, hogy ne kelljen sokat főzöcskéznem. Azért igyekszem.

Más. Hétvégén nem jelentkeztem, mert Bözsiesküvő meg Bözsibuli volt. Jó volt, csak baromira kifáradtam. Fél kilenctől fél háromig az egészet végigtáncoltam, ami azért nagy szó, mert nem tudok táncolni. Néha láttam a szemem sarkából, hogy megmosolyognak az emberek, de ettől csak röhögőgörcsöm lett és ettől meg mégjobban néztek. Bordiékkal lógtam, jobban mondva inkább a Vöröszsófival, mert a Bordira mérges vagyok, meg a Samuékkal. Nyuszi elég későn futott be, és nem akartam zavarni miközben a Marcival táncolt. Bözsiből csak nagyonkevés jutott nekünk, de azért néha elkaptuk egy-egy szám erejéig. Az volt az est fénypontja, amikor kialakult egy spontán kör a táncparketten, miközben a Nyuszival meg a Bözsivel a habverős-kamerás koreográfiát táncoltuk, és az emberek utánam csináltak mindent, amit elkezdtem. Hát ez kész… szénné röhögtem magam. Gondoltam én, hogy idétlenül néz ki, ahogy kalimpálok, de azt látni, hogy 50 másik ember téged bámul és utánoz… ha jól utánozták, amit csináltam, akkor még idétlenebbül táncolok, mint gondoltam 😀

Odafelé a buszon a Julcsival találkoztam, és mondtam neki, hogy kinéztem magamnak a tenisz klubban a dinamikus-jóga kurzust, erre azt mondta, hogy ő is pont most kezdett el jógázni, és nagyon tetszik neki. Azt hiszem, erre van szükségem. Testi lelki felüdülés. Jaj de jó lesz! Már alig várom!

-Mami micsináááslz?

-Teácskát.

-Nem kell a teácska. Kell tejecske.

-Drágám, most beteg vagy. Ilyenkor finom bodza tea kell.

De csak nem itta a nyavalyás, egész nap nem ivott többet 200ml-nél, pedig vagy 3féle teát főztem, szörpikével, vízzel próbálkoztam. Elő-ittam neki, meg minden. Na mindegy. Viszont kétszer is kért, hogy csücsüljünk a bilire és bábozzunk közben. Van egy egész kezes báránya, amit a Musza tantitól kapott első szülinapjára, meg két ujjbáb, egy nyuszi meg egy “babagáj”, amiket Gergőbaba zsúrján kapott a balatonon. Amikor a Mili bilizik, ők hárman szurkolnak és énekelnek neki olyanokat, hogy: “Tündérboci, csillámborjú rácsücsült a bilire, ha a pisi belecsurgott, kiöntjük a vécébe”  Meg, hogy “Bogyózzál a bilikébe édes pici bocikám, szurkol neked nyuszi, bárány és a jágó papagáj”

Nem egy Shakespeare, de a Mili imádja. Remélem, segít neki valamit. Mindenesetre eleddig még nem értünk célba.

Ma elég sokat tévéztünk, mert a Mili leginkább csak a kanapén heverészett, tényleg elég  ramatyul volt szegény. Ahogy kattingattunk a csatornák között (mamaka néézünk a tévéhíradót, jó?), leragadtam az Egy kávé Szily Nórával című műsornál. Éppen Béres Alexandrát interjuvolta, aki, azt kell, hogy mondjam, egy értelmes, szimpatikus, csinos nő. Komolyan mondom, bölcs és mélyenszántó gondolatai voltak, fogyókúra, párkapcsolat és gyereknevelés terén. Tulajdonképpen -dióhéjjba foglalva- azt magyarázta, hogy az élet minden területén az egyensúlyra kell törekedni: 1.Nem szabad koplalni és éhezni, viszont, ha becsúszik egy kis csoki vagy torta, akkor többet kell biciklizni. 2. A gyerekkel légy szigorú és következetes, de ne veszekedj vele minden apróság miatt. 3. Napközben lehetsz a világ legjobb anyukája, szívvel-lélekkel a gyerek seggében, de ha hazajön a férjed, legyél feleség is, és nő, ne csak egy kétlábon járó uterusz. Mert hiába vagy szupermami, ha közben a házasságod gallyra megy. Hány pár ment már szét a környezetünkben azért, mert a gyerek születése után elhidegedtek egymástól? Sok.

Én nem azt mondom, hogy tökéletesen csinálom a dolgomat, de nekem már ezek voltak az irányelveim, amióta 8 hónapos terhesen elmentem a Szakolczai Krisztivel a telki kapcsolatok előadásra, és ott egy református lelkész-pszichológus bácsi hasonlókat magyarázott. A szülés utáni első 6 hónap nagyon nehéz volt, és nem is igazán sikerült átültetni az elméletet a gyakorlatba. Baromira elhanyagoltam szegény Danit, és emiatt elég sokat veszekedtünk. Azóta kidolgoztunk egy módszert, hogyan lehet egyensúlyban tartani a szülő-létet a párkapcsolattal. A mostani fogyókúrámat is úgy állítottam be, hogy az agyam ne is fogyókúraként, hanem inkább életmódként fogja fel. Nem éhezek különösebben, csak esténként hiányzik a juhuszabadvagyokalszikagyerek-nasi, de mivel tudom, hogy az a legfeleslegesebb és legártalmasabb kajálás, nem is gondolok a bűnözésre. Fel vagyok rá készülve, hogy életem végéig szénhidrátszegényen kajálok, ha nem bírom kenyér, rizs vagy süti nélkül, hát aznap nem eszem inkább nem eszem fehérjét. Nem mondom, hogy egyszerű lesz, de, mint azt a Béres Alexandra is megmondta, mindent meg lehet szokni, az ízlést át lehet nevelni (lásd: én “nem szeretem” a krumplit). Mellesleg ahogy beszélt, meg gesztikulált, sőt, még az orra is, baromira emlékeztet a Babaklubbos Mariann barátnőmre, szóval alapból egy jó ponttal indított nálam, és a kb 20 perces adás végére el is határoztam, hogy megnézem magamnak a videóit, hátha elviselhetőbbek, mint a Norbi félék. Hát ennyit mára, attól tartok, nehéz éjszkánk lesz a kehes gyerekkel, úgyhogy inkább korán visszavonulok.