bociblog

-Mama mi ez?  Hang?

-Harangoznak.

-Hangozik a teherautó?

-Nem, drágám, harangoznak a templomban.

-Temponban?

-Tudod, a templomban. A faluban. A templom tornyában lógnak a harangok, és ilyenkor, délben minden nap megszólalnak.

-A teherautó a toronyban?

Szóval már korábban is észrevettem, hogy vannak bizonyos dolgok, amik egyszerűen nem férnek a Mili fejébe. Ezek nem állandó dolgok, hanem mindig változnak. Van , amit pár nap, hét, hónap alatt nagy nehezen megért, de mindig jön helyette valami új, ami még nehezebb, még felfoghatatlanabb a számára. Most már elég rég óta két téma foglalkoztatja igazán: a harangozás, mint olyan, meg, hogy miért ugrik a régi katona a tiszááába. Hiába modom, hogy a dunna a régi a dalban és a kiskatona pedig pancsizni akar, ez nem győzi meg. Azt hiszem, hogy a probléma a Tisza szóban gyökeredzik. Pedig már mutattam képeket róla a gúgülön, kerestem olyat, ahol éppen pancsiznak benne az emberek, mondtam, hogy a Tisza egy nagy patak (mert a patakot tuti ismeri, lévén a kert végében folyik), hogy víz van benne, hogy hajók vannak rajta, de nem használt semmi. A dunnát minden probléma nélkül befogadta. Nagy vastag takaró, kész.  A harangozást meg, úgy ahogy van, nagyon sokáig egy az egyben ignorálta. Olyan nincs, hogy harang, az biztos a teherautó ami dudál, vagy a bácsi dolgozik a géppel, meg hasonlók. Aztán átsétáltam vele délben a faluba, és szembesítettem a tényekkel. Ott a nagy döngés bongás zúgásban elmagyaráztam neki mégegyszer.  Az ott a templom meg a tornya, ott az a két ablak, azok mögött ott lógnak a harangok, azok csinálnak ilyen lármát.  Jó, oké, felfogni látszott. Opa aznap este lehozta a kis bronz kolompot, megmutatta, megkongatta, a gyerek kezébe adta. Ez egy pici harang, látod? Látom. Ezzel én elintézettenk véltem a témát, örültem, milyen okos kislányom van, milyen jól elmagyaráztam, satöbbi. Erre ma ez… de honnan szedi ezt a teherautó dolgot? Minden esetre gúgülön elővettem a budajenői templomot, meg rákerestem a harangra is, aztán jútubon benyomtam neki a déli harangszót. Építettünk kockkákból tornyot, elővettük a bronzkolompot, modelleztük a dolgot, eljátszottuk, hogy dél van. Harangoztunk. Vajon megértette-e? Ha igen, vajon mi lesz a következő dolog amin fennakad? Ha nem, mi a túróért nem megy bele a fejébe? A biztonság kedvéért ma megkérem anyut, hogy sétáljanak le mégegyszer a templomhoz, amíg én suliban vagyok.

-Mamaka micsináálsz?

-Fizikusat játszom.

-Az miaz?

-Hát az olyan, hogy amikor a Peti mindjárt lejön enni, nem azt mondom majd neki, hogy főzés előtt véletlenül eltörtem a csalamádét, hanem azt, hogy:  a húskészítmény a hőkezelési folyamatra való előkészítés közben a rá ható azonos nagyságú de ellentétes irányú húzóerő hatására a mértani középpontjánál kettévált.

-Játszunk inkább bárányosat, mama!

Fergeteges hétvégénk volt, iszonyú jókat főztünk, sétáltunk, ittunk és dolgoztunk. Szombaton délelőtt szélmalmot festettem, iszonyatos nagybevásárlást csaptunk, fatelepen építőanyagot néztünk. Utána májat reszteltem, mert a Dani nem volt hajlandó megenni másodjárai is az általa birkatápnak titulált rakott vegyeszöldséget. Aztán lementünk a házhoz, mert valamit mérni kellett. Oda jöttek a Nyusziék is, hogy aztán együtt sétáljunk fel a borfesztiválra. Hát az nagyon tetszett a Milinek, volt koncert, meg gyerekek énekeltek és táncoltak. Összefutottunk a Kristóffal, aki a tömegbe elegyedve várta a Bözsit, hogy jól meglepje. Aztán hazamentünk, ettünk, festettem még egy kicsit. Fél nyolc körül visszabicikliztem a fesztiválra. Épp Sebő koncert volt, nagyon jól játszottak. Odaadtam Bözsiéknek (végre valahára) a nászajándékukat. Nagyon remélem, hogy tetszik nekik, kicsit aggódtam, hogy nem úgy fogadják, ahogy reméltem, de úgy látszott, hogy örültek.

A koncert után a Kristóf, aki ismeri a két vokált vagy mellékénekest (vagy hogyhíjják) az együttesből, meghívta őket a Lehoczki pincébe. Mármint az együttest. A Misi olyan traktát rendezett ott hirtelenjében, mintha bizony tudta volna, hogy hírességek jönnek látogatóba. Beszédet tartott és szórakoztatta őket, aztán megjelent a KRISZTI, aki valahonnan szerzett szendvicseket, és meghívta a jelen levőket a Márton napi pincebuliba. Szabályosan megeskedte őket, hogy jöjjenek el, amit én nem bánok , mert így levihetem anyut és bemutathatom a Sebőbácsinak. Azt is megbeszéltük, hogy orgonálunk majd. Már most alig várom. Na le kell fektetnem a gyereket izibe, mert kezd felpörögni, de majd még írok. Holnap. Vagy holnapután.

Ma a villamoson ülve jöttem rá, hogy miért vagyok rendetlen. Persze már soxor hallottam a közhelyet gyerekkoromban, hogy akinek az agyában nincs rend, annak a szobája is rendetlen, de ezzel nem értek teljesen egyet. Csak nézzétek meg a rend meg tisztaságmániásokat. Iszonyú kattant egy bagázs, aztán mégis tipp-topp a lakásuk.

A villamoson egy mögöttem álló nő azt rebegte a telefonba, hogy 4 egész hónap kellett neki, de végre visszazökkent minden a rendes kerékvágásba. Kibámultam az ablakon, és láttam az úton araszoló autókban unott arccal gubbasztó embereket. Nekik éppen most van minden a rendes kerékvágásban. Minden nap ugyanekkor, ugyanígy pöfögnek haza a munkából, minden nap ugyanazzal az unott arccal gubbasztanak az autóikban- minden autóbal egy, max két ember, hogy a fene enné meg a környezettudatlan mivoltukat! Minden esetre ott, ahogy bámultam a Villányi utat, rájöttem, hogy nekem nincs olyanom, hogy rendes kerékvágás. Egészen pontosan a gimnáziumi 12-ik osztály második féléve óta. Kemény mi? Akkoriban tudatosan bolykottáltam a “szürke hétköznapokat”, és utána meg valahogy úgy maradt. A gyerek születése némileg enyhített a helyzeten, mert ugye egy babának rendszerességre van szüksége, fix napirendre meg minden. És ez a rendszeresség rám is rámragadt, de a kerékvágásnak sohasem volt ideje kialakulni. Mindig közbejött valami. Amikor megszoktuk a 3óránkénti etetés rendjét, hirtelen rászokott a 4 óránkéntira. Mire megszoktam az éjszakai etetést, hirtelen átaludta az éjszakát, és így tovább. A most már kábé egy éve sikeresen rögzített napirendet is mindig felforgatja valami. Egy sürgős munka, egy kis Németország, egy kis Balaton, itt egy esküvő, ott egy szülinap, aztán vége a nyárnak, kezdődik az iskola.  Az a sanda gyanúm, hogy ha nekem is lennének szürke hétköznapjaim, meg legalább egy icipici mókuskerekem, nem esne annyira nehezemre rendet tartani. Vegyük például a mostani hétvégémet. Szombaton esküvő. Délután a templomi, aztán irány haza átöltözni, hogy este kényelmes szerkóban vágjunk bele az ölöndülésbe. Eredmény: ma kedd van, de azóta is a hálószoba padlóján kupackodnak a szombati outfittek (mert több is volt persze kettőnél, ki tudja rögtön elsőre kitalálni, miben menjen emberek közé?). Vasárnap felét ugyanis átaludtam, délután bevásárlás, utána gyerek nyűgös mert már kiütközik rajta a kórság. Este nem pakolászok, nehogy felébresszem a kis nyavalyást. Hétfőn egész napos szenvedés, gyerek össze vissza fosik mindent: vasárnapi, hétfői szennyessel egyre csak gyarapszik a Ruhagólem. Ma kedd van, kétszer akkorára nőtt, mint vasárnap volt, és délben a szemem sarkából látni véltem, ahogy megmozdul. Mikor hazaértem a suliból és ledobtam a városi ruhákat, elégedetten kebelezte be őket, aztán lustán a bokám felé kapott. Ha legalább a hét öt napja ugyanabban a ritmusban zajlana le, biztos több időm vagy kedvem vagy, inkább mondjuk úgy, hajlamom lenne a rendrakásra, rendtartásra. Persze most olyanok, mint pl a Kinga meg anyu, akik szeretnek kételkedni, ráadásul nem esik nehezükre rendesnek lenni, biztos azt gondolják, hogy ezek csak kifogások, és hogy nem is értik, mi olyan megerőltető fölvenni néhány ruhát a földről… én sem értem. Nekem is sokkal jobb lenne, ha képes lennék némi precízségre. Úgy szeretnék rendmániás lenni! És istenúccse dolgozom a problémán, de ha a probléma megoldására több erőm lenne, azt nyílván nem a problémamegoldásra fordítanám, hanem arra, hogy betessékeljem szegény gólemet a mosógépbe.

-Mami micsinálsz?

– Beleöntöm a kakádat a vécébe.

-Mili csinálja!

-Te majd midjárt lehúzhatod a vécét, utána megyünk kezet mosni, jó?

-Jó.

Ma reggel kezdett menni a hasa. Délre már teljesen ki voltam készülve idegileg, annyiszor kellett törölgetnem, zuhanyoznom, mosogatnom. Persze mindig harcoltunk és üvöltöttünk és bőgtünk, és amikor végre lefektettem délután, elhatároztam, hogy cselekedni fogok. A csendespihenő alatt megagykontrolloztam a gyereket, úgy ahogy a nagy könyvben meg van írva. Alfában szépen, érthetően elmagyaráztam neki, hogy sokkal jobban jár, ha a bilibe kakál, mert akkor nem keni össze mindenét és nem kell harcolnunk és visítoznunk. Megígértem neki, hogy a bilibe kakálás nem fáj, hogy utána vicces lesz, amikor lehúzzuk a vécét,  és utána lehet kezet is mosni (imád kezet mosni). Még egy kicsit győzködtem és érveltem, és aztán arra ébredtem, hogy teli torokból üvölt, mert összekakálta az ágyát. Zuhany, krém, pelus, cumika, macika, takaró. Megbeszéltük, hogy ha legközelebb puki vagy kaka lesz, szól. Így is tett. Már akkor üvöltött, amikor leült a bilire, alig tudtam meggyőzni, hogy ne adja föl. Mili ügyes vagy, mindjárt kész, Mili nézz a mamára, nagyon jó, ügyes vagy… Aztán még mindig bömbölt, és fel akart állni, nem akartam erőszakkal visszatartani, hát felsegítettem. ÉS, csodák csodája, ott figyelt a biliben a jó kis hasmenéses kakika. Popsi törlés (könnymentes), biliürítés, vécélehúzás, boldogság. Aztán mégegyszer sikerült, aztán egyszer nem, és aztán egyszer sikerült belepisilni. Aztán hazajött a Dani, a hős, és hozott gyerekeknek való hasmenés elleni gyógyszert. Meginni nem volt hajlandó a büdös kölke, szóval nurofenes pipettából töltögettük belé az anyagot, úgy, hogy este 7 óta nem fosott egyáltalán. Mondjuk nem is evett semmit. Minden esetre én a napot  biliszempontból sikeresnek ítéltem. Más kérdés viszont, hogy idegileg kikészültem, este 8 után spagethi carbonarat és gyümölcsjoghurtot zabáltam (frusztevés), és most rossz a gyomrom. De délelőtt nem ettem, és biciklivel mentünk a doktor nénihez. De majd holnap megint odafigyelek, hogy mit eszem, bár nehéz lesz, mert ugye holnap iskola, és a dani pizzát vett, hogy ne kelljen sokat főzöcskéznem. Azért igyekszem.

Más. Hétvégén nem jelentkeztem, mert Bözsiesküvő meg Bözsibuli volt. Jó volt, csak baromira kifáradtam. Fél kilenctől fél háromig az egészet végigtáncoltam, ami azért nagy szó, mert nem tudok táncolni. Néha láttam a szemem sarkából, hogy megmosolyognak az emberek, de ettől csak röhögőgörcsöm lett és ettől meg mégjobban néztek. Bordiékkal lógtam, jobban mondva inkább a Vöröszsófival, mert a Bordira mérges vagyok, meg a Samuékkal. Nyuszi elég későn futott be, és nem akartam zavarni miközben a Marcival táncolt. Bözsiből csak nagyonkevés jutott nekünk, de azért néha elkaptuk egy-egy szám erejéig. Az volt az est fénypontja, amikor kialakult egy spontán kör a táncparketten, miközben a Nyuszival meg a Bözsivel a habverős-kamerás koreográfiát táncoltuk, és az emberek utánam csináltak mindent, amit elkezdtem. Hát ez kész… szénné röhögtem magam. Gondoltam én, hogy idétlenül néz ki, ahogy kalimpálok, de azt látni, hogy 50 másik ember téged bámul és utánoz… ha jól utánozták, amit csináltam, akkor még idétlenebbül táncolok, mint gondoltam 😀

Odafelé a buszon a Julcsival találkoztam, és mondtam neki, hogy kinéztem magamnak a tenisz klubban a dinamikus-jóga kurzust, erre azt mondta, hogy ő is pont most kezdett el jógázni, és nagyon tetszik neki. Azt hiszem, erre van szükségem. Testi lelki felüdülés. Jaj de jó lesz! Már alig várom!

-Mami micsináááslz?

-Teácskát.

-Nem kell a teácska. Kell tejecske.

-Drágám, most beteg vagy. Ilyenkor finom bodza tea kell.

De csak nem itta a nyavalyás, egész nap nem ivott többet 200ml-nél, pedig vagy 3féle teát főztem, szörpikével, vízzel próbálkoztam. Elő-ittam neki, meg minden. Na mindegy. Viszont kétszer is kért, hogy csücsüljünk a bilire és bábozzunk közben. Van egy egész kezes báránya, amit a Musza tantitól kapott első szülinapjára, meg két ujjbáb, egy nyuszi meg egy “babagáj”, amiket Gergőbaba zsúrján kapott a balatonon. Amikor a Mili bilizik, ők hárman szurkolnak és énekelnek neki olyanokat, hogy: “Tündérboci, csillámborjú rácsücsült a bilire, ha a pisi belecsurgott, kiöntjük a vécébe”  Meg, hogy “Bogyózzál a bilikébe édes pici bocikám, szurkol neked nyuszi, bárány és a jágó papagáj”

Nem egy Shakespeare, de a Mili imádja. Remélem, segít neki valamit. Mindenesetre eleddig még nem értünk célba.

Ma elég sokat tévéztünk, mert a Mili leginkább csak a kanapén heverészett, tényleg elég  ramatyul volt szegény. Ahogy kattingattunk a csatornák között (mamaka néézünk a tévéhíradót, jó?), leragadtam az Egy kávé Szily Nórával című műsornál. Éppen Béres Alexandrát interjuvolta, aki, azt kell, hogy mondjam, egy értelmes, szimpatikus, csinos nő. Komolyan mondom, bölcs és mélyenszántó gondolatai voltak, fogyókúra, párkapcsolat és gyereknevelés terén. Tulajdonképpen -dióhéjjba foglalva- azt magyarázta, hogy az élet minden területén az egyensúlyra kell törekedni: 1.Nem szabad koplalni és éhezni, viszont, ha becsúszik egy kis csoki vagy torta, akkor többet kell biciklizni. 2. A gyerekkel légy szigorú és következetes, de ne veszekedj vele minden apróság miatt. 3. Napközben lehetsz a világ legjobb anyukája, szívvel-lélekkel a gyerek seggében, de ha hazajön a férjed, legyél feleség is, és nő, ne csak egy kétlábon járó uterusz. Mert hiába vagy szupermami, ha közben a házasságod gallyra megy. Hány pár ment már szét a környezetünkben azért, mert a gyerek születése után elhidegedtek egymástól? Sok.

Én nem azt mondom, hogy tökéletesen csinálom a dolgomat, de nekem már ezek voltak az irányelveim, amióta 8 hónapos terhesen elmentem a Szakolczai Krisztivel a telki kapcsolatok előadásra, és ott egy református lelkész-pszichológus bácsi hasonlókat magyarázott. A szülés utáni első 6 hónap nagyon nehéz volt, és nem is igazán sikerült átültetni az elméletet a gyakorlatba. Baromira elhanyagoltam szegény Danit, és emiatt elég sokat veszekedtünk. Azóta kidolgoztunk egy módszert, hogyan lehet egyensúlyban tartani a szülő-létet a párkapcsolattal. A mostani fogyókúrámat is úgy állítottam be, hogy az agyam ne is fogyókúraként, hanem inkább életmódként fogja fel. Nem éhezek különösebben, csak esténként hiányzik a juhuszabadvagyokalszikagyerek-nasi, de mivel tudom, hogy az a legfeleslegesebb és legártalmasabb kajálás, nem is gondolok a bűnözésre. Fel vagyok rá készülve, hogy életem végéig szénhidrátszegényen kajálok, ha nem bírom kenyér, rizs vagy süti nélkül, hát aznap nem eszem inkább nem eszem fehérjét. Nem mondom, hogy egyszerű lesz, de, mint azt a Béres Alexandra is megmondta, mindent meg lehet szokni, az ízlést át lehet nevelni (lásd: én “nem szeretem” a krumplit). Mellesleg ahogy beszélt, meg gesztikulált, sőt, még az orra is, baromira emlékeztet a Babaklubbos Mariann barátnőmre, szóval alapból egy jó ponttal indított nálam, és a kb 20 perces adás végére el is határoztam, hogy megnézem magamnak a videóit, hátha elviselhetőbbek, mint a Norbi félék. Hát ennyit mára, attól tartok, nehéz éjszkánk lesz a kehes gyerekkel, úgyhogy inkább korán visszavonulok.

-Mama micsináálsz? Mama? Mami?

-Alszok.

-Mama elég volt az aludjál.

-Nem.

-De Mama nééézd itt a Milike!

Erre érzem, hogy kis ujjak kezdik feszegetni a szemhéjjamat, és az egyre táguló résben megjelenik a gyerek vigyorgó arca. Két kezével a fejemen matat, a nagy ügyködésben kilóg a nyelve, ahogy megpróbál kommunikálni velem.

-Nézd Mami, itt a Mili kakája!

Na erre persze fölpattantam, és sebesen átkutattam a gyerek és az ágy minden zugát, de nem találtam mást, csak egy gesztenyét.

-Ittttt a Mili kutyakakája- mutatja boldogan.

Reggel 8 óra volt, iszonyatosan álmos voltam még. Éjjel kettőig festettem, de még ezek után is alig bírtam elaludni, mert a Dani kiakasztotta az ággyal szembeni fal egy csavarjára két fekete ingjét, nemtom milyen meggondolásból, nyilván azt hitte, hogy most akkor annak ott lesz a helye. Szóval már az ágyban fekve a sötétben nem tudtam levenni a szemem a fehér fal előtt lebegő, fenyegető fekete- ing-árnyékról, tisztára visszajöttek a fiatalabb kori félelmeim. Tudjátok, vámpírok meg vérfarkasok meg pszichopaták meg szörnyek meg egyebek, és hiába mondogattam magamnak, hogy azok csak a fellógatott ingek, legalább háromig forgolódtam, mire Dani rámgördült a szupergördülékeny vadiúj matracunkon, és így az oxigénhiány végülis elnyomott.  A szupergördülékeny matracot mellesleg mindenkinek szívből ajánlom, baromi kényelmes, 15 év (!!!!) garancia van rá, és 27 ezerbe kerül az aldiban (140×200). Na ez volt a reklám helye.

Ma amúgy egy kiemelt témáról szeretnék értekezni, ez pedig a gyerek bélműködése plussz szobatisztaság. Dilemmába kerültem. Mili most ugye két és fél éves, és már jó fél éve mindig szól, ha pisilni vagy kakilni kell. Én ezt már az elején úgy fogtam fel, hogy kezd érni a szobatisztaságra, ilyen módon rendszeresen ráültettem a bilire, vettünk vécészűkítőt, azon is szívesen elücsörgött. Viszont az egy-két alkalom kivételével, amikor sikerült belepipilni vagy melemonyni, nem lett tartós eredménye a dolognak. Na most én immáron sokkal okosabb vagyok, és tudom, hogy a második alomnál majd nem erőltetem a dolgot, de úgy áll a helyzet, hogy szegény gyereknek így kétésfél éves korára enyhén szólva is herótja van a bilitől. Ez abból a szempontból még nem olyan gáz, vagy mondjuk úgy, kiküszöbölhető, hogy még egy egész évig nem megyünk oviba, tehát nem sürgős a dolog.  Na már most. Tudni kell, hogy a Milinek, én nem tom mér, de csak kétféle kakija van, a kemény bogyós, meg a már  kicsit túl krémes. Ha ez utóbbi típusút produkálja, mostanában sokkal többször, valamilyen módon mindig úgy összekeni az alvázát, hogy minden lehetséges hely telemegy a cuccal. Ezt, ugyebár, ti is belátjátok, hogy ki kell onnan kotorni. A fiús szülők nem is tudják, milyen szerencséjük van, hogy ezzel nem kell szenvedniük. Az én kislányom olyan szinten gyűlöli ezt a procedúrát, hogy szabályosan harcolni kell vele. Próbáltam már ékes szóval, viccesen, fenyegetésekkel a lábai közé férkőzni, volt itt már minden, kérem szépen. Amikor meguntam a közelharcot, megkíséreltem lezuhnyozni vagy megfürdetni, de annak meg vizes közelharc lett a vége. Most már ott tartunk, hogy mindketten rettegve várjuk a napi kakát, a Mili, mert ugye ő az áldozat, és én, mert én meg úgy érzem, mintha nem is tudom… megerőszakolnám a lányomat. Szóval szörnyű. És hát ugye ez okozza a dilemmámat: ha a gyerek hajlandó lenne vécébe vagy bilibe kakálni, nem lenne probléma a fenéktörlés, mert a gravitáció elvégezné jótékony hatását és nem kenődne szét az egész cucc. Viszont a bilizést meg nem szabad erőltetni mert az is képes problémákat okozni. Na most az a kérdés, hogy melyik a kisebbik rossz. A Dani szerint inkább a biliztetést kéne erőltetni, mert így egyrészt csak az egyikünknek lennének lelki problémái, másrészt spórolnánk a peluson. Realisztikusan nézve persze biztos igaza van, viszont ez nekem iszonyú önzőnek és ridegnek tűnik. A mindennapos lábfeszegetés és sírvarimánkodás ellenben egyenesen kibírhatatlan. Most kitaláltam, hogy a bilin lévő kacsa szívélyesen meghívja minden reggel a gyereket, hogy foglaljon helyet mellé és pisiljenek, kakiljanak együtt, és a micimackók a bugyikon mind szurkolnak neki. Én ennyit egy nap alatt még az életben nem brummogtam és hápogtam, kíváncsi vagyok, lesz-e foganatja. Ha nem, akkor nem tudom micsinálok.

-Mama micsinááálsz?

-Festek, drágám.

-Mit festelsz?

-Egy bocit.

-Ez nem boci.

-Akkor micsoda?

-Hát nem tudom.

Így aztán lemázoltam alapozóval a bocit és újra kezdtem a munkát. Délelőtt még a kertek aljába is kimentem, hogy lekrokizzam párszor a Váradiék tehenét, remélem a 2.0-ás verzió már felismerhetőbb lesz (bár szerintem az előzővel sem volt semmi baj).

Fogyókúra szempontból sikeresebben indult a nap, reggel czukormentes, teljes kiőrlésű müzlivel indítottam, még szobabicikliztem meg hasizmoztam is, amíg anyu (az a jó asszony) felmosta a konyhát. Aztán az egész napos visszafogottság után elmentünk a babaklubba (biciklivel, nem busszal, nem autóval), és ott rögtön el is buktam. Enikő isssssteni körtés-ribizlis sütivel várt, úgyhogy a két óra alatt három vagy négy kockával be is nyomtam. A  legrosszabb az egészben, hogy estére párolt zöldséget főztem és halat sütöttem, de, hogy Petőfit idézzem, úgy jól laktam, mint a duda, és semmit nem bírtam enni belőle. Viszont már most érzem a pozitív változás előszelét, már most hallom, ahogy az agyam lassan, csikorogva átáll zsírégető üzemmódba. Ma pl. lebeszéltem anyut a csokipundingos tejberizs ötletéről, és elhatároztam, hogy jövő hétfőn, amikor én tartom a babaklubbot, kókuszos zabkekszet csinálok és bodzateát főzök. Most már tényleg csak az hiányzik, hogy ne fussak bele úton útfélen a mindenféle süti meg csoki meg szendvics csapdákba, és akkor sokkal egyszerűbb lesz sitty-sutty ledobni magamról pár tíz kilót. Hö. Még a szombati lagzitól félek egy kicsit, de erős vagyok, határozott és rendíthetetlen, és este hat után nem eszek, még ha az atyaúristen kínál tejszínes málnahabbal, akkor sem. Uff, én beszéltem!

-Mama micsinááálsz?

-Blogot írok.

-Én is írok.

-Gyere írjunk együtt!

-Jó.

És lőn. Mili az ölmbe telepedett, a laptopot magunk elé húztam, és már kezdhettünk is. Tulajdonképpen egy fogyókúrás blogot akartam indítani, mert ismét elhatároztam, hogy lefogyok. Viszont tudom, hogy nem bírnám ki, hogy csak az étkezési szokásaimról, anyagcserefolyamataimról, bélmozgásaimról, satöbbi írkáljak, mert a családom és mindennapjaim, bármit is kezdek el írni, abba beszivárognak, abban megfészkelnek, és abból nem tágítanak (tisztára, mint G. Durelléi), Szóval inkább indítok egy család blogot, amiben megemlítem, hogy hogy haladok a fogyással.

Szó lesz a blogban ugyebár elsősorban rólam, meg a zsírsejtjeimről. 25 éves vagyok, nemmondommeg hány kiló, de kábé 30tól szeretnék megszabadulni egy év alatt. Grafikusnak tanulok egy művészeti szakképző esti tagozatán, mertmivelhogy napközben ugyebár gyesen lévő anyuka vagyok. Szó lesz ilyenmódon az én kis borjamról is, a blog névadójáról. Ő Mili (Gombos Emília), két és fél éves, és egy kis tündér bocika, de azért ő is tud eseményt okozni, mint minden rendes gyerek. (Most pl félórát szünetelt a blogírás, mert belemarkolt a szemgolyómba, és aztán eltartott egy darabig, mire lecsillapodtak a kedélyek). Szó lesz még aztán többek között a férjemről, a Daniról, aki német, szegény, és itt él velünk Budajenőn a családommal, és az apámmal dolgozik egy szentendrei betonelem gyártó cégnél. A férjem is gyakran okoz eseményt, bár csendes, visszahúzódó ember végtelen türelemmel, de életünk jelen szakaszában annyi a bukkanó és kátyú, hogy bizony elég gyakran keveredünk konfliktus helyzetbe egymással. Aztán van még nekem anyám, aki asszem számotokra elég jelentéktelennek tűnhet, pedig egyáltalán nem az. Ő az a tipikus személy a mi életünkben, aki a színfalak mögött áll, mert alig van szövege, de mi tudjuk, hogy ő varrta a jelmezeket (ezt akár szó szerint is vehetitek), ő a fővilágosító, ő a kellékes, a sminkes, a súgó, és általában ő csinál mindent, amitől ez az egész működni képes. Ő még aput is képes terelni, pedig apu aztán minden csak nem halk és visszahúzódó. Apu skorpió, és mindenre rögtön nemet mond. Apu hangos és hirtelen és borzas a szakálla, és struccfejet vág, ha mérges, és elég gyakran mérges. Valami mindig rossz. Valami mindig nem úgy van, mint ahogy annak lennie kéne. Nem egyenesen vágtuk a kenyeret. A sajtnak a középső polcon a helye. Nem jó az ajtócsukó technikánk. Ki ette meg az olajbogyót? (a konfliktusok 80%-a áll kajával kapcsolatban) Viszont (az első és visszavonhatatlan érvényűnek tűnő NEM után) anyunak mindent megtesz, bármi óhaját sóhaját teljesíti, a csillagokat lehozná neki az égről. 30 éve házasodtak össze,  azóta is olyan szerelmesek mint a tinédzserek. Aztán van a bátyám, aki biológus, jobban mondva ökológus meg evolúcióbiológus meg etológus meg ki tudja mi még, de diplomája még nincs, viszont langyos nyári estéken szórakozásból számításokkal támasztják alá a barátaival, hogy pontosan mekkorának kell lennie annak a kisbolygónak, amelyik ennyi és ennyi ezer fényévnyire van ettől és ettől a másik kisbolygótól, mégis annak a gravitációja hat három nanogrammal vagy mivel többel arra a geostacionárius szatelitre, amelyik a hold körül kering. Na. És ezt három sör után. Aztán vannak még macskák meg nagyobb család: nagynénik, nagybácsik, unokatesók hadai, meg persze egy csomó barát, de azokról majd csak akkor mesélek, ha tényleg szerepelnek is.  Egyenlőre ennyi, ezt emésszétek, én megyek és megemésztem a vacsora joghurtomat, mert, ugyebár fogyókúra van, és este nuku szénhidrát… holnaptól, mert most már megettem a Mili maradék kiflijét!