Ma a villamoson ülve jöttem rá, hogy miért vagyok rendetlen. Persze már soxor hallottam a közhelyet gyerekkoromban, hogy akinek az agyában nincs rend, annak a szobája is rendetlen, de ezzel nem értek teljesen egyet. Csak nézzétek meg a rend meg tisztaságmániásokat. Iszonyú kattant egy bagázs, aztán mégis tipp-topp a lakásuk.
A villamoson egy mögöttem álló nő azt rebegte a telefonba, hogy 4 egész hónap kellett neki, de végre visszazökkent minden a rendes kerékvágásba. Kibámultam az ablakon, és láttam az úton araszoló autókban unott arccal gubbasztó embereket. Nekik éppen most van minden a rendes kerékvágásban. Minden nap ugyanekkor, ugyanígy pöfögnek haza a munkából, minden nap ugyanazzal az unott arccal gubbasztanak az autóikban- minden autóbal egy, max két ember, hogy a fene enné meg a környezettudatlan mivoltukat! Minden esetre ott, ahogy bámultam a Villányi utat, rájöttem, hogy nekem nincs olyanom, hogy rendes kerékvágás. Egészen pontosan a gimnáziumi 12-ik osztály második féléve óta. Kemény mi? Akkoriban tudatosan bolykottáltam a “szürke hétköznapokat”, és utána meg valahogy úgy maradt. A gyerek születése némileg enyhített a helyzeten, mert ugye egy babának rendszerességre van szüksége, fix napirendre meg minden. És ez a rendszeresség rám is rámragadt, de a kerékvágásnak sohasem volt ideje kialakulni. Mindig közbejött valami. Amikor megszoktuk a 3óránkénti etetés rendjét, hirtelen rászokott a 4 óránkéntira. Mire megszoktam az éjszakai etetést, hirtelen átaludta az éjszakát, és így tovább. A most már kábé egy éve sikeresen rögzített napirendet is mindig felforgatja valami. Egy sürgős munka, egy kis Németország, egy kis Balaton, itt egy esküvő, ott egy szülinap, aztán vége a nyárnak, kezdődik az iskola. Az a sanda gyanúm, hogy ha nekem is lennének szürke hétköznapjaim, meg legalább egy icipici mókuskerekem, nem esne annyira nehezemre rendet tartani. Vegyük például a mostani hétvégémet. Szombaton esküvő. Délután a templomi, aztán irány haza átöltözni, hogy este kényelmes szerkóban vágjunk bele az ölöndülésbe. Eredmény: ma kedd van, de azóta is a hálószoba padlóján kupackodnak a szombati outfittek (mert több is volt persze kettőnél, ki tudja rögtön elsőre kitalálni, miben menjen emberek közé?). Vasárnap felét ugyanis átaludtam, délután bevásárlás, utána gyerek nyűgös mert már kiütközik rajta a kórság. Este nem pakolászok, nehogy felébresszem a kis nyavalyást. Hétfőn egész napos szenvedés, gyerek össze vissza fosik mindent: vasárnapi, hétfői szennyessel egyre csak gyarapszik a Ruhagólem. Ma kedd van, kétszer akkorára nőtt, mint vasárnap volt, és délben a szemem sarkából látni véltem, ahogy megmozdul. Mikor hazaértem a suliból és ledobtam a városi ruhákat, elégedetten kebelezte be őket, aztán lustán a bokám felé kapott. Ha legalább a hét öt napja ugyanabban a ritmusban zajlana le, biztos több időm vagy kedvem vagy, inkább mondjuk úgy, hajlamom lenne a rendrakásra, rendtartásra. Persze most olyanok, mint pl a Kinga meg anyu, akik szeretnek kételkedni, ráadásul nem esik nehezükre rendesnek lenni, biztos azt gondolják, hogy ezek csak kifogások, és hogy nem is értik, mi olyan megerőltető fölvenni néhány ruhát a földről… én sem értem. Nekem is sokkal jobb lenne, ha képes lennék némi precízségre. Úgy szeretnék rendmániás lenni! És istenúccse dolgozom a problémán, de ha a probléma megoldására több erőm lenne, azt nyílván nem a problémamegoldásra fordítanám, hanem arra, hogy betessékeljem szegény gólemet a mosógépbe.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: