bociblog

-Hova raktam a poharam?

-Didi deje jáccunk Kéfűset!

-Mili, most a Dédi nem ér rá. Nagyi, szerintem a fürdőszobában hagytad.

-Miért vittem volna be a fürdőbe? Istenem, még sose történt velem ilyen, hogy ennyit kelljen keresni.

-Persze, milánóit is ma ettél először.

-Jé, tényleg itt van. Vajon miért hoztam ide?

-Mama dummog a fűtőszekjény.

-Érdekes, itt van egy ugyanolyan pohár. Honnan van nektek kettő? Én az enyémet a Gombos nagymamától kaptam, volt az öregnek is egy ugyanolyan, csak zöldben.

-Dédi fékűset játszunk!

-És volt még egy pár másik is, de azoknak olyan orvosi kinézetük volt.

-Nézd csak, mama, mégis belenyemte a Milike a takonyot!

-Jaj, most kiesett egy pillanatra, hol is találtam meg a poharamat, segíts már!

Hát így telt a mai napom, dédit és gyereket pesztrálva. Hol az elveszett babamacit kerestem, hol a szemüvegtokot. Ha kész lettem a gyereketetéssel, a nagyinak támadt gusztusa egy kis vajaskenyérre (Sárikám, csináld már meg nekem, én nem tudom hogy hol tartjátok a kenyeret (ugyanott, mint húsz éve, a kenyértartóóóbaaaan!))

Amúgy elég nosztalgikus hangulatban vagyok mostanában. Ott kezdődött, amikor a Mariann barátnőm mesélte, hogy felvette egy általános iskolai osztálytársamat, a Zsófit bejárónőnek. Persze rögtön össze is hozott nekünk egy találkát, amikor látta, hogy megörültem. Azóta nem hallottam róla, hogy elballagtunk. Aztán felvett a Dréher fészbúkon, ami azért nagy csoda, mert pont akkor jutottam eszébe, amikor ő nekem. Aztán a Richnyovszki Petra következett a buszon, szintén az általánosból. Utána a Pletser Cili meg a Völgyi Zsuzsi a gimiből- Dréher ügyben (ők is szívesen felvennék vele a kapcsolatot). Ma este még a Gaállal is sikerült kommunikálnom (gimis némettanárnő, az egész németes csoport a padlón volt, amikor két év után elment szülni). Szóval pont azok az emberek találtak meg, akikre nagyon sokat gondoltam mostanában, és akik vagy az életem egy nagyon fontos időszakához kapcsolódnak, vagy ők maguk jelentős szerepet játszottak az életemben.

Más. A fogyókúra egyáltalán nem megy mostanság. Bár a Kinga meg a Bözsi szerint fogytam, de én tudom, hogy ez csak a látszat. Zabálok és semmit nem mozgok már több mint egy hete, mert vagy lázas vagyok, vagy a csípőm fáj. Már megfogadtam, hogy amint kigyógyulok az influenzából elkezdek biciklizni meg nordic walkingolni megint, csak az a helyzet, hogy már egy hónapja is megfogadtam, hogy amint abbahagyom a menstruálást, nekilátok, de mindig közbejött valami. Az az érzésem, hogy nem lesz soha olyan, amikor nem jön közbe semmi. Megoldás kell. Sürgősen. Még nem tudom, mit kezdek magammal, de biztos, amint rendesen szelel az orrom, VALAMIT elkezdek.

-Mama kiaz? Papa?

-Nem, ez nem a Papa. Ki a franc ez?

-Kiafjanc?

-Khm mármint ki a csoda?

Épp a kert aljából bandukoltunk visszafelé, lassan haladtunk a dombolalban a ház irányába. Egyszer csak egy feketébe öltözött férfit láttunk meg, amint az üvegre tapadva bámul be az ablakon.

-Mamaka beecsi?

-Igen, bácsi. Suttogjunk, jó?

-Jó.

Megálltunk a birsfa árnyékában, nem tudtam eldönteni, mi tévő legyek. Végiggondoltam a lehetőségeket: 1- betörő. Hallottunk már ilyet, kifigyeli, mikor nem vagyunk otthon, majd amint látótávolságon kívül érünk, behatol és lop. 2- villanyóra leolvasó, gázórás nem lehet, az tegnap jött. 3- perverz telefonálgató, aki nyáron hívogatott. 4- a veszettség vírus egy mutációs változatával megfertőződött vérszomjas, emberi agyra éhes zombi… Na már most. A betörő nem totojázna, bemenne, lopna. A villanyóra leolvasó észrevenné a villanyórát rögtön az ablak mellett. Ha zombi lenne, biztos folyna belőle valami testnedv, vagy legalább hiányozna egy-két végtagja vagy szeme vagy valami. Na és a perverz telefonáló… “tudom, hogy hol laksz, husi… meglátogassalak?”  Váááá! Mi van, ha ez a perverz telefonáló?

Kinéztem a fa mögül, láttam, hogy a pasi éppen a házat járja körbe, közben előveszi a telefonját, és beszélni kezd: -Szia, most nincsenek itthon, de ha gondolod, munka után bugorhatunk együtt is megnézni.

Akkor esett le, hogy ez biztos megint egy érdeklődő, aki azt hiszi, hogy a házat akarjuk eladni (pedig igazából a kert alja-gyümölcsöst). Végül kiderült, hogy igazam volt, sajnálkozva elbúcsúzott, beült az autójába, elhajtott. Viszont az eset kapcsán gondolkodóba estem. Én nem tartom magamat különösen gyáva embernek, azt hiszem, még soha nem estem igazán pánikba veszélyhelyzetben, bár, be kell vallanom, még nem is voltam igazán nagy veszélyben. Amióta a Danival vagyok, valószínűleg az imádott zombis meg világvégés meg katasztrófás filmjeinek hatására egy csomó tervet ötlöttem ki, hogy hogyan is fogok cselekedni, ha ez meg az történik. Pölö atomháború veszélye esetén a Lehoczki pince legmélyebb bugyraiba húzódunk, zombitámadáskor szerintem a budakeszi Tesco vagy egy félreeső kis tanya az alföldön lenne a megfelelő. Mindkét helyen már messziről látható, ha közeledik valaki, a környező lapos, füves téren remek csapdákat és riasztókat lehet telepíteni. Ha készen lesz a házunk, beszerzőkörútra megyek a túlélőfelszereléshez, amihez a több méteres listát már hónapokkal ezelőtt megírtam. Olyanok vannak rajta, mint konzervek, ugye, ez alap, meg gyertyák, furkósbot, nyilvesszők az íjjamhoz, (mert a nagyrészüket elhasználtam még anno a Samuval), de felírtam pl. a többször használatos óvszert is, mert kufircolni kell, de az újszülött, mint olyan nem praktikus apokalipszis idején. Aztán rengeteg só és cukor meg olaj, a só legyen a legtöbb, mert azt lehet a legtöbb féle módon hasznosítani (pl sókör a rosszindulatú, dühös kísértetek ellen). SZóval mondhatjuk, hogy minden hülyeségre gondoltam, csak arra nem, hogy mi van, ha egy hús-vér emberi lény akar valamit. Ha nem lenne gyerekem, elszaladnék. Nem mintha sok esélyem lenne amúgy, de Milivel a hátamon még kevesebb. Amíg kicsik voltunk a Petivel, rendszeresen öltük egymást. Ezek alatt a néha tényleg vérre menő harcok alatt megtanultam, hogy hiába ütöm azt, aki erősebb, az csak nekem fog fájni. Viszont nagyon jó vagyok karmolás, harapás, hajhúzás (tudtátok, hogy a pajesznál fáj a legjobban?) és tökönrúgás terén. A saját káromon az is megtanultam, hogy a térd a Homo Erectus óta az emberiség leggyengébb pontja. Ja, meg a szem. Na de őszintén, ki tudja, hogy ezek eszembe jutnának-e amikor szükségem van rá? Vagy, hogy lenne-e egyáltalán iőm, lehetőségem bevetni ezeket?

Amikor itt tartottam a gondolatmenetben, rájöttem, hogy igazából nem jó az ilyen dolgokon sokat töprengeni, mert az embernek csak rossz kedve lesz, meg elkezd gyanakodni meg szorongani, és az senkinek nem hiányzik. Viszont, ha nekem ilyeneken jár az agyam, előbb utóbb mindig eljutok odáig, hogy elképzelem magamat egy adott vészhelyzetben. Ilyenkor látom lelki szemeim előtt, ahogy kungfu szuperhősként pörögve úszom át a levegőn, iszonyatos körfordulásos rúgásokkal egyszerre több pszichopatát is a földre küldök, körmöm alatt férfi arcbőr-csíkok fecegnek, öklöm orrokat zúz véresre, könyököm bordákat repeszt és hasfalakat dönget…  aztán kecsesen, mint valami harcos felhő, lelibegek a ház tetőről, ahol harcoltunk, és tovább élem a mindennapi életem, ahol senki nem tudja rólam, hogy a duci és lomha külső mögött egy villámkezű harcosnő lelke lappang.

-Mama mit csinálsz?

-Takarítok. Menj ki az udvarra, jó?

-Jó- Kimegy, leguggol a macska mellé, átkarolja- Deje Ella, most a Mama takajít, tudod? Most mi nem bemegyünk a mamához.

Olyan érdekes, hogy teljesen úgy beszél a macskákhoz, a játékaihoz, a falevelekhez, a kavicsokhoz, mindenhez, mintha emberek lennének. Tegnap hozott nekem egy követ, a kezembe nyomta, és azt mondta:

-Mama, a kövecke mondja, akar löpülni. Mama dobjad el mer a Milkének nem szabad.

Igazából, ha az ember belegondol, lehet, hogy a gyerekek nem csak egyszerűen rosszalkodnak (lásd kavicsdobálás). Lehet, hogy úgy gondolják, jó okuk van arra, amit csinálnak.

Más. Ma megint kattingattunk a tévécsatornák között, és megint találtunk valami érdekeset. Müller Péter beszélt a hűségről, mint olyan. De minden értelemben. Mesélt a hűség és a (nem feltétlenül vallásos) hit kapcsolatáról,  gyerekkori kutyájáról, a feleségéről, a legjobb barátjáról. Mondta, hogy milyen buktatók, nehézségek akadályozzák egy kapcsolatban a hűséget, és hogy baromi nehéz, majdnem lehetetlen olyan társra, társakra találni, akik tényleg egy életen át elkísérnek. Az első, aki az eszembe jutott erről, a Bözsi volt. Nekem a Bözsi már négyszer annyi ideje legjobb barátnőm, mint nem. Aztán ott a Nyúl. Ő ugyan nem olyan nagyon rég óta legjobb barátnőm, de már legalább húsz éve ismerem, és jóban vagyunk, a barátságunk meg egyre csak mélyült. A Danit 18 évesen ismertem meg, 19 éves voltam amikor összejöttünk, és azóta is olyanok vagyunk, mint a borsó, meg a héjja. És nekem egyáltalán nem tűnt nehéznek ezeknek a kapcsolatoknak a fenntartása. Mi mindent kibírt már a mi barátságunk a másik kettővel? A Nyuszi kiment egy évre Bécsbe, hazajött, aztán én mentem Németországba három évre. Aztán hazajöttem, gyerekem lett, nem volt időnk egymásra, nekik is dolguk volt, nekem is. Aztán nekem lett időm, akkor a Bözsi ment ki Portóba, most mind itt vagyunk, mind dolgozunk, suliba járunk, és mégis legjobb barátok vagyunk. Hiába vannak nagy különbségek köztünk, nem értünk mindenben egyet, vitatkozunk, néha haragszunk a másikra, de ez nem számít. Tizenéves korunkban azt terveztük, hogy öreg korunkban együtt lakunk majd egy szép tágas lakásban a várban. A Bözsi zongorázni tanítja a gyerekeket, a Nyuszi énekelni meg kötni, én meg rajzolni, festeni. Mert ugyebár vénlányok maradunk. De persze nem ez lett, mármint most nem úgy áll a dolog, hogy ez lesz. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az ember valószínűleg elhatározási alapon hűséges egy másikhoz. Mi már nagyon korán tudtuk, hogy a barátságunk egy életre szól, ugyanúgy, ahogy az első nagy komoly veszekedésünk után a Danival, ami majdnem szakításhoz vezetett, elhatároztam, hogy már pedig én nem adom fel ilyen könnyen a dolgot. Azóta volt pár nagy veszekedésünk, de mindet átvészeltük, mert át akartuk vészelni. Értitek?

Aztán mesélt még a mentoráról, akit ugyan csak mittomén hány éven át ismert, mégis valahogy benne él. Ez így elég furán hangzik, de rájöttem, hogy ilyen nekem is van. Én az első számú mesteremnek a Dréhert tekintem, 5 évig tanított, nem csak rajzolni. Életszemléletet, ízlést, kultúrát csepegtetett belénk. Érettségi óta egyszer mentem be hozzá, mégis, akár hányszor elkészülök egy munkával, az az első gondolatom, hogy na, vajon a Dréher mit szólna hozzá. És megpróbálom az ő szemével nézni a dolgokat. Pedig nem mindenben egyezik a véleményünk. Aztán ott a Pelczer. Kábé semmi közöm az irodalomhoz, mert ugye, minden unszolása ellenére mégis inkább a rajznál döntöttem, de mindig ott motozkál a fejemben. Mármint a Pelczer. Tökre szeretnék találkozni vele. Vajon emléxik rám? Tudja ki vagyok? Komolyan mondom, csak azért, hogy vele felvehessem a kapcsolatot, szeretnék írni valamit, amit kiadnak, és akkor azt neki ajánlanám. Tök fura, hogy egy-egy tanár milyen nagy hatással van az ember életére. Pedig én még csak nem is szeretem a tanárokat.

Na, szörcs, nem nyáladzok tovább, csak ez engem tényleg elgondolkoztatott. Asszem megint túl nagy az agyamban a lekötetlen szürkeállomány felület. Amióta elkészültem az Enikőnél a munkával, és csütörtökön nem mentem be a suliba, egyszerűen unatkozom. Olyan jó volt ez a pár hét… minden kreatív energiám felhasználásra került, az agyamnak volt min dolgoznia, nem pörgött ezerrel üresjáratban, szép lassan, módszeresen őrölte a feladatokat. Nemsokára nekikezdek az új megrendelésnek, aztán jön a karácsonyi időszak, az mindig zsúfolt, tudjátok, karácsonyi lapok, naptárak, kisebb képrendelések ajándéknak. Sose gondoltam volna, hogy én, Gombos Sára, hajlamos vagyok a munkamániára…

-Mili micsinálsz?

-Dungolok.

-Tessék?

-Dungolózok.

-Az mi?

-Az miaz?

-Igen ezt kérdezem én is.

-Mama miaz dungolózok?

-Mit jelent az, hogy dungolózol?

-Dungolózok.

-De az miiiii?

-Mama mit dungolózik.

Na ezen a ponton dugtam a szájába a cumit. Mostanában olyan könnyű megzavarni. A múltkor egy ilyen beszélgetését csíptem el az apjával:

-Wo ist die Mili?

-Mili vagyok- magára mutat.

-Mili bist du? Nicht papa?

-Papa vagyok.

-Du bist papa?

-Ja. Te Mili vagyok… vagy.

Az apja szerint csak könnyen befolyásolható, de szerintem ez puszta humorérzék. Minden ilyen kis viccben rögtön benne van, mindig veszi a lapot és mindenben részt vesz. Már alig várom, hogy vicceket lehessen neki mesélni. Emléxem, egy időben az “újszülöttnek minden vicc új” elvén mindenki poénokkal bombáztott a családban, lehettem vagy 4-5 éves, és mindenki púposra röhögte magát a reakcióimon. Iói. Tök jó szó. reakcióim. Erről az jut eszembe, ahogy a németek kimondják, vagy inkább kihörgik azt a szót, hogy rohrreiniger. Hallottátok már? Hát az kész!

Igen, igen nagyon fáradt vagyok. Végre elkészültem a munkával, tök jó lett, ki is fizették, majd posztolok fotókat a fészbúkon, ha lesznek. Most kiutalok magamnak egy kis “szabadságot”, mondjuk egy hetet, amikor a gyereknevelésen és iskolán kívül semmit nem csinálok. Már úgy fájt a csuklóm, hogy alig bírtam tartani az ecsetet.

A hétvégén nagy felfedezést tettem. A feneketlen katlan betelni látszik. Úgy értem a pohár, amibe mindig fér egy utolsó csepp, túlcsordult. A tarisznya, amibe minden belefér, megtelt. A kisgömböc kipukkadt. Igen, asszem ez a legjobb hasonlat. Péntek este kezdődött. Palacsintát sütöttem hét személyre egy kiló lisztből. Abból kávé 50 palacsinta lesz. Az nálunk semmi. Az egy kis desszertecske a leves és a fél disznó után. Minden esetre szombaton reggel 3 palacsintát találtam az asztalon. Persze egy tányéron. Na. Szóval az már gyanús volt. Nálunk még soha nem maradt palacsinta másnapra. Éjfélre se. Minden esetre amikor a vasárnapi ebéd után nagy sóhajtva hátradőltünk, és végignéztünk az asztalon, azt kellett látnunk, hogy a kajának még több mint a fele az asztalon maradt. Jó, oké, a Peti nem volt itthon. De akkor is. Akkor jutott az eszembe, hogy már több, mint egy hete ugyanaz a majonéz áll a hűtőben. Nálunk amúgy egy majonéz vagy kecsöp kábé 2 napig, ha húzza. Sőt, mi több! A sonka is már vagy 5 napja megvan. És a múltkor láttam egy Zero Kolát a spájzban, lehetett vagy 3 napja, na annak az alját a Peti ma itta ki. A zéró kólát, amit 10 perc alatt szoktunk kiüríteni. Lehetséges lenne, hogy tényleg, valóban véget ért a Nagy Zaba Kora? Most, hogy belegondolok, amióta ezeket a paranormális jelenségeket észleltem, az is feltűnt, hogy a Mili viszont feltűnően sokat zabál. Volt neki ez a foskórja, akkor nagyon sokat fogyott, viszont amióta kigyógyult, úgy csinál, mintha vissza akarna varacskolni magára minden elvesztett dekát kamatostul. Kicsit ki is kerekedett az arca megint. Lehet, hogy a két jelenség között valami titokzatos, természet feletti kapcsolat van.

Megjegyzés: Mivel főleg nőnemű olvasóim vannak, tisztelet a kivételnek (helló Digó), mindig nyíltan fogok írni az ilyen (lásd lejjebb) női izékről, szal, Digó, ezeket a részeket majd mindig átugorhatod. Mármint, Kinga, amikor ilyeneket írok, ezeket nem muszály felolvasni a Digónak.

Visszatérve a paranormalitáshoz… Valahogy úgy vagyok ezzel a fogyókúra dologgal, hogy tök jól megy, nincs semmi probléma, amígy el nem jön a telihold. Ekkor van még egy hetem kábé a menstruálásig, viszont a telihold hatására, ahogy azt a Dani frappánsan megfogalmazta, átalakulok egy vérengző, őrjöngő, iszonyú éhes szörnyeteggé (periodenmonster), aki kiállhatatlan, ha nem kap kínai kaját, vagy étcsokit vagy kemencés kacsát. Én nem tudom, hogy ez hormonális vagy pszichikus vagy milyen alapú, de ilyenkor mindig úgy rámtör a zabálhatnék, hogy rögtön visszajön rám minden, amit a hónap többi részében leadtam. Most is úgy fel vagyok puffadva, mint egy strandlabda. Nem bírok a tükörbe nézni. Vajon léteznek nők a földön, akik, ha a tükörbe néznek, elégedettek azzal amit látnak?  Én, azt hiszem, még sose voltam teljesen kibékülve a külsőmmel. És az a fura, hogy amikor karcsú voltam, ugyanolyan kövérnek láttam magam, mint most. Na jó, persze azért nem ennyire iszonyatosan, de azért majdnem. Vannak duci nők, akik ugyan nem annyira förtelmesen kövérek, mint én, de van rajtuk felesleg, mégis megbékéltek magukkal. Pölö a Baltássi Cili. Ő valahogy tökre magabiztos. És ez látszik rajta. Valahogy nála nem is zavaró, hogy duci. Majdnem, hogy jól áll neki. Én is ilyen szeretnék lenni. Mármint persze első sorban 60 kiló szeretnék lenni, de ha már ez nem megy, akkor legalább tudjam olyan méltósággal viselni a hájamat, hogy az már majdnemhogy jól áll. Értitek? De azért csak próbálom kiiktatni azokat a nyamvadt szénhidrátokat…