-Mili micsinálsz?
-Dungolok.
-Tessék?
-Dungolózok.
-Az mi?
-Az miaz?
-Igen ezt kérdezem én is.
-Mama miaz dungolózok?
-Mit jelent az, hogy dungolózol?
-Dungolózok.
-De az miiiii?
-Mama mit dungolózik.
Na ezen a ponton dugtam a szájába a cumit. Mostanában olyan könnyű megzavarni. A múltkor egy ilyen beszélgetését csíptem el az apjával:
-Wo ist die Mili?
-Mili vagyok- magára mutat.
-Mili bist du? Nicht papa?
-Papa vagyok.
-Du bist papa?
-Ja. Te Mili vagyok… vagy.
Az apja szerint csak könnyen befolyásolható, de szerintem ez puszta humorérzék. Minden ilyen kis viccben rögtön benne van, mindig veszi a lapot és mindenben részt vesz. Már alig várom, hogy vicceket lehessen neki mesélni. Emléxem, egy időben az “újszülöttnek minden vicc új” elvén mindenki poénokkal bombáztott a családban, lehettem vagy 4-5 éves, és mindenki púposra röhögte magát a reakcióimon. Iói. Tök jó szó. reakcióim. Erről az jut eszembe, ahogy a németek kimondják, vagy inkább kihörgik azt a szót, hogy rohrreiniger. Hallottátok már? Hát az kész!
Igen, igen nagyon fáradt vagyok. Végre elkészültem a munkával, tök jó lett, ki is fizették, majd posztolok fotókat a fészbúkon, ha lesznek. Most kiutalok magamnak egy kis “szabadságot”, mondjuk egy hetet, amikor a gyereknevelésen és iskolán kívül semmit nem csinálok. Már úgy fájt a csuklóm, hogy alig bírtam tartani az ecsetet.
A hétvégén nagy felfedezést tettem. A feneketlen katlan betelni látszik. Úgy értem a pohár, amibe mindig fér egy utolsó csepp, túlcsordult. A tarisznya, amibe minden belefér, megtelt. A kisgömböc kipukkadt. Igen, asszem ez a legjobb hasonlat. Péntek este kezdődött. Palacsintát sütöttem hét személyre egy kiló lisztből. Abból kávé 50 palacsinta lesz. Az nálunk semmi. Az egy kis desszertecske a leves és a fél disznó után. Minden esetre szombaton reggel 3 palacsintát találtam az asztalon. Persze egy tányéron. Na. Szóval az már gyanús volt. Nálunk még soha nem maradt palacsinta másnapra. Éjfélre se. Minden esetre amikor a vasárnapi ebéd után nagy sóhajtva hátradőltünk, és végignéztünk az asztalon, azt kellett látnunk, hogy a kajának még több mint a fele az asztalon maradt. Jó, oké, a Peti nem volt itthon. De akkor is. Akkor jutott az eszembe, hogy már több, mint egy hete ugyanaz a majonéz áll a hűtőben. Nálunk amúgy egy majonéz vagy kecsöp kábé 2 napig, ha húzza. Sőt, mi több! A sonka is már vagy 5 napja megvan. És a múltkor láttam egy Zero Kolát a spájzban, lehetett vagy 3 napja, na annak az alját a Peti ma itta ki. A zéró kólát, amit 10 perc alatt szoktunk kiüríteni. Lehetséges lenne, hogy tényleg, valóban véget ért a Nagy Zaba Kora? Most, hogy belegondolok, amióta ezeket a paranormális jelenségeket észleltem, az is feltűnt, hogy a Mili viszont feltűnően sokat zabál. Volt neki ez a foskórja, akkor nagyon sokat fogyott, viszont amióta kigyógyult, úgy csinál, mintha vissza akarna varacskolni magára minden elvesztett dekát kamatostul. Kicsit ki is kerekedett az arca megint. Lehet, hogy a két jelenség között valami titokzatos, természet feletti kapcsolat van.
Megjegyzés: Mivel főleg nőnemű olvasóim vannak, tisztelet a kivételnek (helló Digó), mindig nyíltan fogok írni az ilyen (lásd lejjebb) női izékről, szal, Digó, ezeket a részeket majd mindig átugorhatod. Mármint, Kinga, amikor ilyeneket írok, ezeket nem muszály felolvasni a Digónak.
Visszatérve a paranormalitáshoz… Valahogy úgy vagyok ezzel a fogyókúra dologgal, hogy tök jól megy, nincs semmi probléma, amígy el nem jön a telihold. Ekkor van még egy hetem kábé a menstruálásig, viszont a telihold hatására, ahogy azt a Dani frappánsan megfogalmazta, átalakulok egy vérengző, őrjöngő, iszonyú éhes szörnyeteggé (periodenmonster), aki kiállhatatlan, ha nem kap kínai kaját, vagy étcsokit vagy kemencés kacsát. Én nem tudom, hogy ez hormonális vagy pszichikus vagy milyen alapú, de ilyenkor mindig úgy rámtör a zabálhatnék, hogy rögtön visszajön rám minden, amit a hónap többi részében leadtam. Most is úgy fel vagyok puffadva, mint egy strandlabda. Nem bírok a tükörbe nézni. Vajon léteznek nők a földön, akik, ha a tükörbe néznek, elégedettek azzal amit látnak? Én, azt hiszem, még sose voltam teljesen kibékülve a külsőmmel. És az a fura, hogy amikor karcsú voltam, ugyanolyan kövérnek láttam magam, mint most. Na jó, persze azért nem ennyire iszonyatosan, de azért majdnem. Vannak duci nők, akik ugyan nem annyira förtelmesen kövérek, mint én, de van rajtuk felesleg, mégis megbékéltek magukkal. Pölö a Baltássi Cili. Ő valahogy tökre magabiztos. És ez látszik rajta. Valahogy nála nem is zavaró, hogy duci. Majdnem, hogy jól áll neki. Én is ilyen szeretnék lenni. Mármint persze első sorban 60 kiló szeretnék lenni, de ha már ez nem megy, akkor legalább tudjam olyan méltósággal viselni a hájamat, hogy az már majdnemhogy jól áll. Értitek? De azért csak próbálom kiiktatni azokat a nyamvadt szénhidrátokat…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: