Veszély!!!

-Mama kiaz? Papa?

-Nem, ez nem a Papa. Ki a franc ez?

-Kiafjanc?

-Khm mármint ki a csoda?

Épp a kert aljából bandukoltunk visszafelé, lassan haladtunk a dombolalban a ház irányába. Egyszer csak egy feketébe öltözött férfit láttunk meg, amint az üvegre tapadva bámul be az ablakon.

-Mamaka beecsi?

-Igen, bácsi. Suttogjunk, jó?

-Jó.

Megálltunk a birsfa árnyékában, nem tudtam eldönteni, mi tévő legyek. Végiggondoltam a lehetőségeket: 1- betörő. Hallottunk már ilyet, kifigyeli, mikor nem vagyunk otthon, majd amint látótávolságon kívül érünk, behatol és lop. 2- villanyóra leolvasó, gázórás nem lehet, az tegnap jött. 3- perverz telefonálgató, aki nyáron hívogatott. 4- a veszettség vírus egy mutációs változatával megfertőződött vérszomjas, emberi agyra éhes zombi… Na már most. A betörő nem totojázna, bemenne, lopna. A villanyóra leolvasó észrevenné a villanyórát rögtön az ablak mellett. Ha zombi lenne, biztos folyna belőle valami testnedv, vagy legalább hiányozna egy-két végtagja vagy szeme vagy valami. Na és a perverz telefonáló… “tudom, hogy hol laksz, husi… meglátogassalak?”  Váááá! Mi van, ha ez a perverz telefonáló?

Kinéztem a fa mögül, láttam, hogy a pasi éppen a házat járja körbe, közben előveszi a telefonját, és beszélni kezd: -Szia, most nincsenek itthon, de ha gondolod, munka után bugorhatunk együtt is megnézni.

Akkor esett le, hogy ez biztos megint egy érdeklődő, aki azt hiszi, hogy a házat akarjuk eladni (pedig igazából a kert alja-gyümölcsöst). Végül kiderült, hogy igazam volt, sajnálkozva elbúcsúzott, beült az autójába, elhajtott. Viszont az eset kapcsán gondolkodóba estem. Én nem tartom magamat különösen gyáva embernek, azt hiszem, még soha nem estem igazán pánikba veszélyhelyzetben, bár, be kell vallanom, még nem is voltam igazán nagy veszélyben. Amióta a Danival vagyok, valószínűleg az imádott zombis meg világvégés meg katasztrófás filmjeinek hatására egy csomó tervet ötlöttem ki, hogy hogyan is fogok cselekedni, ha ez meg az történik. Pölö atomháború veszélye esetén a Lehoczki pince legmélyebb bugyraiba húzódunk, zombitámadáskor szerintem a budakeszi Tesco vagy egy félreeső kis tanya az alföldön lenne a megfelelő. Mindkét helyen már messziről látható, ha közeledik valaki, a környező lapos, füves téren remek csapdákat és riasztókat lehet telepíteni. Ha készen lesz a házunk, beszerzőkörútra megyek a túlélőfelszereléshez, amihez a több méteres listát már hónapokkal ezelőtt megírtam. Olyanok vannak rajta, mint konzervek, ugye, ez alap, meg gyertyák, furkósbot, nyilvesszők az íjjamhoz, (mert a nagyrészüket elhasználtam még anno a Samuval), de felírtam pl. a többször használatos óvszert is, mert kufircolni kell, de az újszülött, mint olyan nem praktikus apokalipszis idején. Aztán rengeteg só és cukor meg olaj, a só legyen a legtöbb, mert azt lehet a legtöbb féle módon hasznosítani (pl sókör a rosszindulatú, dühös kísértetek ellen). SZóval mondhatjuk, hogy minden hülyeségre gondoltam, csak arra nem, hogy mi van, ha egy hús-vér emberi lény akar valamit. Ha nem lenne gyerekem, elszaladnék. Nem mintha sok esélyem lenne amúgy, de Milivel a hátamon még kevesebb. Amíg kicsik voltunk a Petivel, rendszeresen öltük egymást. Ezek alatt a néha tényleg vérre menő harcok alatt megtanultam, hogy hiába ütöm azt, aki erősebb, az csak nekem fog fájni. Viszont nagyon jó vagyok karmolás, harapás, hajhúzás (tudtátok, hogy a pajesznál fáj a legjobban?) és tökönrúgás terén. A saját káromon az is megtanultam, hogy a térd a Homo Erectus óta az emberiség leggyengébb pontja. Ja, meg a szem. Na de őszintén, ki tudja, hogy ezek eszembe jutnának-e amikor szükségem van rá? Vagy, hogy lenne-e egyáltalán iőm, lehetőségem bevetni ezeket?

Amikor itt tartottam a gondolatmenetben, rájöttem, hogy igazából nem jó az ilyen dolgokon sokat töprengeni, mert az embernek csak rossz kedve lesz, meg elkezd gyanakodni meg szorongani, és az senkinek nem hiányzik. Viszont, ha nekem ilyeneken jár az agyam, előbb utóbb mindig eljutok odáig, hogy elképzelem magamat egy adott vészhelyzetben. Ilyenkor látom lelki szemeim előtt, ahogy kungfu szuperhősként pörögve úszom át a levegőn, iszonyatos körfordulásos rúgásokkal egyszerre több pszichopatát is a földre küldök, körmöm alatt férfi arcbőr-csíkok fecegnek, öklöm orrokat zúz véresre, könyököm bordákat repeszt és hasfalakat dönget…  aztán kecsesen, mint valami harcos felhő, lelibegek a ház tetőről, ahol harcoltunk, és tovább élem a mindennapi életem, ahol senki nem tudja rólam, hogy a duci és lomha külső mögött egy villámkezű harcosnő lelke lappang.