bociblog

-Mama micsináálsz? Mama? Mami?

-Alszok.

-Mama elég volt az aludjál.

-Nem.

-De Mama nééézd itt a Milike!

Erre érzem, hogy kis ujjak kezdik feszegetni a szemhéjjamat, és az egyre táguló résben megjelenik a gyerek vigyorgó arca. Két kezével a fejemen matat, a nagy ügyködésben kilóg a nyelve, ahogy megpróbál kommunikálni velem.

-Nézd Mami, itt a Mili kakája!

Na erre persze fölpattantam, és sebesen átkutattam a gyerek és az ágy minden zugát, de nem találtam mást, csak egy gesztenyét.

-Ittttt a Mili kutyakakája- mutatja boldogan.

Reggel 8 óra volt, iszonyatosan álmos voltam még. Éjjel kettőig festettem, de még ezek után is alig bírtam elaludni, mert a Dani kiakasztotta az ággyal szembeni fal egy csavarjára két fekete ingjét, nemtom milyen meggondolásból, nyilván azt hitte, hogy most akkor annak ott lesz a helye. Szóval már az ágyban fekve a sötétben nem tudtam levenni a szemem a fehér fal előtt lebegő, fenyegető fekete- ing-árnyékról, tisztára visszajöttek a fiatalabb kori félelmeim. Tudjátok, vámpírok meg vérfarkasok meg pszichopaták meg szörnyek meg egyebek, és hiába mondogattam magamnak, hogy azok csak a fellógatott ingek, legalább háromig forgolódtam, mire Dani rámgördült a szupergördülékeny vadiúj matracunkon, és így az oxigénhiány végülis elnyomott.  A szupergördülékeny matracot mellesleg mindenkinek szívből ajánlom, baromi kényelmes, 15 év (!!!!) garancia van rá, és 27 ezerbe kerül az aldiban (140×200). Na ez volt a reklám helye.

Ma amúgy egy kiemelt témáról szeretnék értekezni, ez pedig a gyerek bélműködése plussz szobatisztaság. Dilemmába kerültem. Mili most ugye két és fél éves, és már jó fél éve mindig szól, ha pisilni vagy kakilni kell. Én ezt már az elején úgy fogtam fel, hogy kezd érni a szobatisztaságra, ilyen módon rendszeresen ráültettem a bilire, vettünk vécészűkítőt, azon is szívesen elücsörgött. Viszont az egy-két alkalom kivételével, amikor sikerült belepipilni vagy melemonyni, nem lett tartós eredménye a dolognak. Na most én immáron sokkal okosabb vagyok, és tudom, hogy a második alomnál majd nem erőltetem a dolgot, de úgy áll a helyzet, hogy szegény gyereknek így kétésfél éves korára enyhén szólva is herótja van a bilitől. Ez abból a szempontból még nem olyan gáz, vagy mondjuk úgy, kiküszöbölhető, hogy még egy egész évig nem megyünk oviba, tehát nem sürgős a dolog.  Na már most. Tudni kell, hogy a Milinek, én nem tom mér, de csak kétféle kakija van, a kemény bogyós, meg a már  kicsit túl krémes. Ha ez utóbbi típusút produkálja, mostanában sokkal többször, valamilyen módon mindig úgy összekeni az alvázát, hogy minden lehetséges hely telemegy a cuccal. Ezt, ugyebár, ti is belátjátok, hogy ki kell onnan kotorni. A fiús szülők nem is tudják, milyen szerencséjük van, hogy ezzel nem kell szenvedniük. Az én kislányom olyan szinten gyűlöli ezt a procedúrát, hogy szabályosan harcolni kell vele. Próbáltam már ékes szóval, viccesen, fenyegetésekkel a lábai közé férkőzni, volt itt már minden, kérem szépen. Amikor meguntam a közelharcot, megkíséreltem lezuhnyozni vagy megfürdetni, de annak meg vizes közelharc lett a vége. Most már ott tartunk, hogy mindketten rettegve várjuk a napi kakát, a Mili, mert ugye ő az áldozat, és én, mert én meg úgy érzem, mintha nem is tudom… megerőszakolnám a lányomat. Szóval szörnyű. És hát ugye ez okozza a dilemmámat: ha a gyerek hajlandó lenne vécébe vagy bilibe kakálni, nem lenne probléma a fenéktörlés, mert a gravitáció elvégezné jótékony hatását és nem kenődne szét az egész cucc. Viszont a bilizést meg nem szabad erőltetni mert az is képes problémákat okozni. Na most az a kérdés, hogy melyik a kisebbik rossz. A Dani szerint inkább a biliztetést kéne erőltetni, mert így egyrészt csak az egyikünknek lennének lelki problémái, másrészt spórolnánk a peluson. Realisztikusan nézve persze biztos igaza van, viszont ez nekem iszonyú önzőnek és ridegnek tűnik. A mindennapos lábfeszegetés és sírvarimánkodás ellenben egyenesen kibírhatatlan. Most kitaláltam, hogy a bilin lévő kacsa szívélyesen meghívja minden reggel a gyereket, hogy foglaljon helyet mellé és pisiljenek, kakiljanak együtt, és a micimackók a bugyikon mind szurkolnak neki. Én ennyit egy nap alatt még az életben nem brummogtam és hápogtam, kíváncsi vagyok, lesz-e foganatja. Ha nem, akkor nem tudom micsinálok.

-Mama micsinááálsz?

-Festek, drágám.

-Mit festelsz?

-Egy bocit.

-Ez nem boci.

-Akkor micsoda?

-Hát nem tudom.

Így aztán lemázoltam alapozóval a bocit és újra kezdtem a munkát. Délelőtt még a kertek aljába is kimentem, hogy lekrokizzam párszor a Váradiék tehenét, remélem a 2.0-ás verzió már felismerhetőbb lesz (bár szerintem az előzővel sem volt semmi baj).

Fogyókúra szempontból sikeresebben indult a nap, reggel czukormentes, teljes kiőrlésű müzlivel indítottam, még szobabicikliztem meg hasizmoztam is, amíg anyu (az a jó asszony) felmosta a konyhát. Aztán az egész napos visszafogottság után elmentünk a babaklubba (biciklivel, nem busszal, nem autóval), és ott rögtön el is buktam. Enikő isssssteni körtés-ribizlis sütivel várt, úgyhogy a két óra alatt három vagy négy kockával be is nyomtam. A  legrosszabb az egészben, hogy estére párolt zöldséget főztem és halat sütöttem, de, hogy Petőfit idézzem, úgy jól laktam, mint a duda, és semmit nem bírtam enni belőle. Viszont már most érzem a pozitív változás előszelét, már most hallom, ahogy az agyam lassan, csikorogva átáll zsírégető üzemmódba. Ma pl. lebeszéltem anyut a csokipundingos tejberizs ötletéről, és elhatároztam, hogy jövő hétfőn, amikor én tartom a babaklubbot, kókuszos zabkekszet csinálok és bodzateát főzök. Most már tényleg csak az hiányzik, hogy ne fussak bele úton útfélen a mindenféle süti meg csoki meg szendvics csapdákba, és akkor sokkal egyszerűbb lesz sitty-sutty ledobni magamról pár tíz kilót. Hö. Még a szombati lagzitól félek egy kicsit, de erős vagyok, határozott és rendíthetetlen, és este hat után nem eszek, még ha az atyaúristen kínál tejszínes málnahabbal, akkor sem. Uff, én beszéltem!

-Mama micsinááálsz?

-Blogot írok.

-Én is írok.

-Gyere írjunk együtt!

-Jó.

És lőn. Mili az ölmbe telepedett, a laptopot magunk elé húztam, és már kezdhettünk is. Tulajdonképpen egy fogyókúrás blogot akartam indítani, mert ismét elhatároztam, hogy lefogyok. Viszont tudom, hogy nem bírnám ki, hogy csak az étkezési szokásaimról, anyagcserefolyamataimról, bélmozgásaimról, satöbbi írkáljak, mert a családom és mindennapjaim, bármit is kezdek el írni, abba beszivárognak, abban megfészkelnek, és abból nem tágítanak (tisztára, mint G. Durelléi), Szóval inkább indítok egy család blogot, amiben megemlítem, hogy hogy haladok a fogyással.

Szó lesz a blogban ugyebár elsősorban rólam, meg a zsírsejtjeimről. 25 éves vagyok, nemmondommeg hány kiló, de kábé 30tól szeretnék megszabadulni egy év alatt. Grafikusnak tanulok egy művészeti szakképző esti tagozatán, mertmivelhogy napközben ugyebár gyesen lévő anyuka vagyok. Szó lesz ilyenmódon az én kis borjamról is, a blog névadójáról. Ő Mili (Gombos Emília), két és fél éves, és egy kis tündér bocika, de azért ő is tud eseményt okozni, mint minden rendes gyerek. (Most pl félórát szünetelt a blogírás, mert belemarkolt a szemgolyómba, és aztán eltartott egy darabig, mire lecsillapodtak a kedélyek). Szó lesz még aztán többek között a férjemről, a Daniról, aki német, szegény, és itt él velünk Budajenőn a családommal, és az apámmal dolgozik egy szentendrei betonelem gyártó cégnél. A férjem is gyakran okoz eseményt, bár csendes, visszahúzódó ember végtelen türelemmel, de életünk jelen szakaszában annyi a bukkanó és kátyú, hogy bizony elég gyakran keveredünk konfliktus helyzetbe egymással. Aztán van még nekem anyám, aki asszem számotokra elég jelentéktelennek tűnhet, pedig egyáltalán nem az. Ő az a tipikus személy a mi életünkben, aki a színfalak mögött áll, mert alig van szövege, de mi tudjuk, hogy ő varrta a jelmezeket (ezt akár szó szerint is vehetitek), ő a fővilágosító, ő a kellékes, a sminkes, a súgó, és általában ő csinál mindent, amitől ez az egész működni képes. Ő még aput is képes terelni, pedig apu aztán minden csak nem halk és visszahúzódó. Apu skorpió, és mindenre rögtön nemet mond. Apu hangos és hirtelen és borzas a szakálla, és struccfejet vág, ha mérges, és elég gyakran mérges. Valami mindig rossz. Valami mindig nem úgy van, mint ahogy annak lennie kéne. Nem egyenesen vágtuk a kenyeret. A sajtnak a középső polcon a helye. Nem jó az ajtócsukó technikánk. Ki ette meg az olajbogyót? (a konfliktusok 80%-a áll kajával kapcsolatban) Viszont (az első és visszavonhatatlan érvényűnek tűnő NEM után) anyunak mindent megtesz, bármi óhaját sóhaját teljesíti, a csillagokat lehozná neki az égről. 30 éve házasodtak össze,  azóta is olyan szerelmesek mint a tinédzserek. Aztán van a bátyám, aki biológus, jobban mondva ökológus meg evolúcióbiológus meg etológus meg ki tudja mi még, de diplomája még nincs, viszont langyos nyári estéken szórakozásból számításokkal támasztják alá a barátaival, hogy pontosan mekkorának kell lennie annak a kisbolygónak, amelyik ennyi és ennyi ezer fényévnyire van ettől és ettől a másik kisbolygótól, mégis annak a gravitációja hat három nanogrammal vagy mivel többel arra a geostacionárius szatelitre, amelyik a hold körül kering. Na. És ezt három sör után. Aztán vannak még macskák meg nagyobb család: nagynénik, nagybácsik, unokatesók hadai, meg persze egy csomó barát, de azokról majd csak akkor mesélek, ha tényleg szerepelnek is.  Egyenlőre ennyi, ezt emésszétek, én megyek és megemésztem a vacsora joghurtomat, mert, ugyebár fogyókúra van, és este nuku szénhidrát… holnaptól, mert most már megettem a Mili maradék kiflijét!